2017.03.10. 09:32
Imádom, szeretem - mondja a kitüntetett szülésznő 24 év után is
Székesfehérvár – Nagyon kicsi ember vagyok én – mondta láthatóan zavarban a Vértesacsán született, de ma már Székesfehérváron élő Molnárné Bali Mónika, a Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktató Kórház szülészetének, nőgyógyászatának ápoló- és szülésznője, amikor felkerestem egy beszélgetés erejéig, a Magyar Ápolási Egyesülettől kapott kitüntetése apropóján.
Pont ez a lényeg, mondom én erre – elismerés a szakmától és bemutatkozási lehetőség a sajtóban a mindennapok hőseinek is jár, sőt Mónika az a személy ráadásul, akivel a nők, családok életük legfontosabb pillanataiban találkoznak. Felemelő és nehéz, izgalmas és rózsaszín vagy éppen szürke ködök veszik körbe az embereket, amikor a szülészeten, nőgyógyászaton időt töltenek. Nem véletlen tehát az sem – és most hadd jöjjön egy kis backstage információ -, hogy csak beszélgetésünk végére derült ki az is, nagy eséllyel e sorok írójának szülésénél épp Mónika asszisztált, és a férj kezéből kivéve a kamerát, csodálatos fotókkal is emlékezetessé tette a nagy napot.
- Az elismerés nem csak nekem szól, hanem mindannyiunknak, akik itt dolgozunk – teszi hozzá Mónika, aki immáron 24. éve dolgozik szülésznőként, ápolónőként.
- Már gyermekkoromban is tudtam, hogy ápolónő, szülésznő szeretnék lenni – mondja Mónika, aki szerint minden napnak és minden osztályrésznek megvan a maga szépsége. Itt ugyanis, mutat körbe, a nőgyógyászati műtétes részleg, a terhes patológia, a szülőszoba és a szülés utáni gyermekágy részleg is ad feladatot az itt dolgozóknak, akik rotációs rendszerben dolgoznak félévenként mindig más területen.
- Ami a mai napig hihetetlen és még mindig könny szökik a szemembe, az az első érintés egy baba születésekor. Mert az az enyém és ez nagyon jó – mondja elérzékenyülve. És persze sorolja tovább a sok kellemes élményt: a támogatást, amit ad, a mellre helyezést, a terhesgondozást, a műtétre várók felkészítését, s közben az is kiderül, hogy Mónikához, mélységes empátiája folytán, a rossz hírek közlése is közel áll. Gyakorlatvezetői iskolájának szakdolgozati témája is ez volt. – Ha valakivel rossz történik, akkor önként jelentkezem és segítek. Ez nagyon az én világom. Érzem, hogy megbíznak bennem, de tudom, hol a határ, amikor egyedül kell hagyni valakit a kapott hírrel.
Mónikának családja a legnagyobb támogatója, 20 éves gyermeke is ebben nőtt fel, aki minden nap rákérdez az aznap történtekre. Férje rugalmas munkája és a nagyszülők segítsége folytán pedig régen is nyugalomban tudta végigvinni a 12 órás műszakokat.
- Imádom, szeretem ezt – és Mónika széttárta a kezét, mint aki átöleli az egész osztályt.
