A nagy halak sok mindent tudnak

Elsőnek lenni valamiben minden korban nagy dicsőség, ám napjainkban egyre-másra találunk magunk körül olyanokat, akik utolsók valamiben. Nem képességeik szerint, dehogy. Kényszerű dicsőség például az utolsó dunai halásznak lenni, de mit tehet az ember, ha az évtizedekig űzött mesterséget a kor meg a szabályozás kihúzza alóla? Miután az utóbbi két évben a halászati törvény változásai miatt egymás után akasztották szögre hálóikat, vagy nyergeltek át irodai munkára a Fejér megyei szakemberek, ha még túl ifjak a nyugállományba vonuláshoz, találnánk még a rácalmási alpolgármesterhez hasonló utolsó halászokat. Vagy éppen utolsó utániakat. Mint emberünk, aki vagy másfél-két éve a rácalmási kastélyban található kis halászati gyűjteménynek ajándékozta egykori saját és családi eszközeit.

A jó kiállású, jó humorú Kukucska Gyula nevezetes dunai halászdinasztia leszármazottja. 
- Beleszülettem - mondja keresetlen egyszerűséggel a bajsza alatt. - Nagyapám, apám, két nagybátyám, mind halász volt. Öt-hatéves koromtól jártam velük a Dunára, az első fogásokat nagyapámtól lestem el. Az öregek a vízen - rádió, tévé, telefon híján - a természet jeleit figyelték, követték a változásait, úgy tájékozódtak. Na, édes fiam, akkor Szent Péter nevében elkezdjük a halászatot, mondta a csónakban nagyapám, és nekifogtunk.

A környéken igen tisztelt nagypapának az is imponált, hogy az unoka mert inni a csónakban felgyülemlett víz kimerésére szolgáló alkalmatosságból, a szapalból.

- Na, ez a gyerek ivott a szapalból, most már biztos, hogy halász lesz! - jelentette ki az öreg. Hetvenhét évesen még kint volt a Dunán, evezővel - 88 évet élt, sosem betegeskedett, s egyszer csak elaludt, békésen. A nyugalmat, a türelmet unokája máig neki köszöni meg.
A rácalmásiak emberemlékezet óta halásznak, több nevezetes helyi halászcsalád élt errefelé - voltak közöttük úgynevezett nagyhalászok, s kishalászok, vagy kisszerszámosok. Utóbbiak ketten, egy ladikkal mentek, s kishálóval (milinggel, varsával, dobóhálóval, slepzsákkal, parti emelővel) dolgoztak. A nagyhalászok már bandába állva, két ladikkal s gyalommal, azaz kerítőhálóval működtek. A kastély halászati kiállításában olvasható dokumentum szerint az utolsó rácalmási halász éppen a mostani alpolgármester volt.

Kukucska Gyula egyébként 1980-ban lett hivatásos. 1579 Dunaújváros, 1600 Adony felett - ez a 21 folyamkilométer volt több évtizeden át az ő „felségterülete”. Csöndes, kedves asszonya, Irma, öt évre rá a csónakba is követte, onnantól együtt halászott a házaspár. A fehérnép sok dologban ügyesebb a férfiaknál, reagál kérdő tekintetemre Gyula - hálókötésben, de halászléfőzésben is jeleskednek. Nekem jólesik ennek a szakmai egyenlőségnek a tudata, ezek szerint a nők nemhogy nem voltak kitiltva a háló mellől, de rátermettségüket is elismerték - bár később, mikor megkérdezem Irma asszonyt, elismeri, bizony közel sem volt  könnyű világ ez egy nőnek.

Csapat nélkül, egyesegyedül amúgy sem megy ez. Gyula is azonnal sorolja, kik voltak a munkájában nagy segítségek. A dunaújvárosi és most már néhai Nagy Ferenc, aki a hálót húzta. A halász segítők: Kiss István, Tonka László. S a továbbiak: Finta Mária, Stromhauser Judit (ő Gyula lánya), Bobó József, Molnár István. Gyuláék mindig két csónakkal mentek ki, előtte este előkészültek. Előszedték a ruházatot, lehordták a szükséges holmit a csónakba, majd besötétedéskor nekifogtak. S nagyapáikhoz, apáikhoz hasonlóan ők is a természetes jeleket figyelték.

- Hogy hol van nagy fa, hol lehet ereszteni a hálót, hol kell felhúzni, mert akadni fog. Novemberben délutántól mentünk ki, de csak a legrosszabb időjáráskor nem. Volt, hogy ránk fagyott januárban a ruha, de ezt kibírja az ember. Rosszabb, hogy ennyi év alatt nagyon sok hálónkat ellopták, az volt az igazi kár.

Ami eszközt ugyanis lehetett, azt a halászok mind maguknak készítették el. Bolti holmi nem volt, vagy csak drágán, így a halászat hagyományos szerszámai apáról fiúra szállva használódtak kopottra, kézre állóra. A hálóbeállítás, hálófoltozás fortélyai szintén öröklődtek, Gyula az apjától leste el azokat. Még él emlékeiben a régi hálószentelések megkapó hangulata, az eseményre összejött a család.

- A család apraja-nagyja, mind kötötte a hálót, szegények voltak az emberek, nem lehetett megvenni. A 110 méter hosszú hálókat a gyerekek sokszor hetekig is csinálták, aztán összegyűjt az egész társaság és a halászok is persze, megünnepelni a nagy értéket jelentő befektetést s megszentelték az új hálót, borral. A legidősebb halász locsolta a hálóra, s mondta: „Isten áldjon meg téged is, meg a gazdádat is!” Hasonlóképpen sajnálom, hogy a halászavatás tradíciója is kihalt, utoljára még a 80-as években fogadtunk így magunk közé három kollégát.

Az utolsó rácalmási, dunai halász mesterségét fia, ifjabb Kukucska Gyula vitte volna tovább, ha nincs a törvényváltozás. A halászok sokszor nehéz munkáját, a hangulatot, a várakozást, hálóhúzást és a mesterséghez kötődő pillanatokat a helyi halászköltő, Kondor Károly Gyula örökítette meg. A fotókon kívül ezek maradnak meg az egykor élő rácalmási halászatról.