Fehérvár történelmi lehetősége

Elég, ha csak megnézünk néhány korábbi példát. 2007-ben az erdélyi szászok csodálatos városa, a mára már szinte teljesen elrománosított Nagyszeben vívta ki magának azt a rangot, hogy kontinensünk kulturális fővárosa legyen. A cím elnyerését követően a város komplex belvárosrehabilitációs programba kezdett, így megújulhattak a régi városrész épületei, terei, utcái. A komoly turisztikai bevétel növekedést hozó örökségvédelmi beruházásokon túl mintegy ezer kulturális rendezvényen vehetett részt a rengeteg látogató. Klaus Johannis, aki 2000-től 14 évig állt a város élén, ma Románia köztársasági elnöke; páratlan politikai karrierjének éppen az EKF-projekt sikere adott lendületet.

Cser-Palkovics András a bejelentéskor kiemelte: „nem pusztán a cím elnyerése a cél. Fontosabb a szándék, az irány kijelölése, annak deklarálása, hogy ki akarunk lépni az araszolásból! Fontosabb annak kimondása, hogy Fehérvár hosszú távú jövőjét alapvetően befolyásolhatja polgáraink kulturális, szellemi fejlődése, önmegvalósító lehetőségeik kiteljesedése. [ ] Az EKF tehát sokkal inkább eszköz, mint cél.”

Székesfehérvár újabb történelmi lehetőség  előtt áll, a város életét ez a pályázat hosszú távon meghatározhatja, de profitálhat belőle a csurgói és az iszkai kastély,  valamint a Velencei-tó környéke  Fotó: Archív

Sosem tudtam igazán azonosulni Ethelbert Talbot anglikán érsek elhíresült mondásával, ami az 1908-as londoni olimpia előestéjén, a versenyzők számára tartott misén hangzott el: „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos”. Nem vonom kétségbe a mondat igazságát, de a versenyzők mégiscsak győzni szeretnének, az egész életükre kiható felkészülésük az első hely megszerzéséért folytatott küzdelemről szól. Ugyanakkor az élsport példáját is szem előtt tartva az amatőrök világában valóban az aktív életben, a sportolás örömében való részesedés a fontos. Az EKF cím megszerzése nem a versenyről szól, ott a címről lemaradó város is lehet nyertes. Még annak ellenére sem beszélhetünk győztesekről és vesztesekről, hogy szorosan véve a kandidáló városok versenyéről van szó. Azaz Fehérvár polgármesterének azon szavai, hogy „fontosabb a szándék, az irány kijelölése”, mint a cím elnyerése, nem előzetes megmagyarázása az esetleges kudarcnak, mert maga a felkészülési folyamat, a pályázat elkészítése, a fejlesztések megvalósítása, értékes alkotások létrehozása, kiállítások rendezése, s ezeken keresztül a fehérvári identitás további erősítése a cél. Mindehhez a cím megszerzésének a lehetősége, a jó pályázat elkészítésének a kényszere az eszköz.

2010-ben Pécs nyerte el az „Európa Kulturális Fővárosa” címet, és ők is mertek nagyot álmodni. A pályázatuk négy kulturális beruházásra épült: a Kodály Központra, ami ma Európa egyik legjobb koncertterme, a Dél-dunántúli Regionális Könyvtár és Tudásközpontra, a Múzeumok utcájára, valamint a Zsolnay Kulturális Negyedre. Ezeket még kiegészítették a közterek és parkok újjáélesztésével. A beruházásokat 85 százalékban az EU finanszírozta, a kormány 5 százalékos kiegészítő alapot biztosított, míg Pécs a költségek 10 százalékát állta. A mintegy 35 milliárd forint értékben megvalósult kulcsberuházások 2010-ben hazánk legnagyobb városfejlesztési projektjét jelentették. A kulturális programok közel kétmilliárd forintból valósultak meg. Mindennek az egyik legfontosabb hozadéka a turizmus látványos növekedése volt. A KSH adatai szerint 2010-ben Pécsen a belföldi vendégéjszakák száma csaknem 13 százalékkal, a külföldi vendégéjszakák száma pedig majdnem 75 százalékkal emelkedett. Míg Pécs 2009-ben még csak a 22. legvonzóbb turisztikai célpontja volt hazánknak, 2010-ben tíz helyet javítva a 12. helyen végzett. Ráadásul a megújult város iránti érdeklődés azóta is töretlen.

2010-ben sok magyar város szerette volna az elismerő címet megszerezni, az akkori pályázók közül a második helyezett Miskolc, a harmadik Debrecen lett. Debrecen nemcsak a felkészülést vette komolyan, hanem 2010 óta több olyan projektet valósított meg, ami az akkori pályázatban szerepelt. Felépítették a MODEM-et, az ország egyik legnagyobb képzőművészeti galériáját, felújították a Nagyerdei Szabadtéri Színpadot, valamint az új Kölcsey Központ is fontos része lett a város életének. A Latinovits Színház szerkezetkész állapotban van, a tervek szerint pár éven belül befejezik. Debrecen most is riválisunk lesz, már februárban bejelentette a polgármesterük, hogy többek között egy komolyzenei koncerttermet építenének az EKF-pályázat keretében.

Mi mindent kellene nekünk megvalósítanunk Fehérváron, a pályázat eredményétől függetlenül? Újra kell gondolnunk a város kulturális infrastruktúráját. Erre most minden feltétel adott, hiszen a 2010 óta regnáló Orbán-kormány döntéseinek, az általunk kidolgozott új közgyűjteményi törvénynek köszönhetően a megyeszékhely tulajdonba kapta a korábbi megyei könyvtárat és a múzeumot, az épületekkel egyetemben, azaz ma szinte az összes fontos kulturális létesítmény a város közvetlen irányítása alá tartozik. A stabil anyagi háttér, a fejlesztések egy részéhez szükséges saját forrás is rendelkezésre áll, hála a 2010 előtt felhalmozott fehérvári adósság állami átvállalásának, illetve a jelenlegi vezetés jó adó- és gazdaságpolitikájának.

Remek színházi előadások, koncertek, fesztiválok, látványos kiállítások megvalósításához kiváló szakemberek állnak a rendelkezésünkre, de mindezt meg kell előznie az infrastruktúra további fejlesztésének. A gyönyörűen felújított, a városi polgárok által birtokba vett, a városvezetés koncepciója mentén élővé, pezsgővé tett Fő utcát kinőtte a város, ezért a belvárosi házak felújítását, a burkolatok, az utcabútorok cseréjét folytatni kell a Kossuth utca és a Zichy liget irányába is. A teljesen lelakott, de csodás adottságokkal rendelkező Szent István tér renoválása sem odázható el sokáig, s persze ott is és a Kossuth utcában is tovább kell korlátozni a gépjárműforgalmat, újabb kiülős helyeknek, kávézóknak, éttermeknek adva teret. Az elhasználódott Pelikán udvarhoz is hozzá kell nyúlni.

A legfájóbb sebe a belvárosnak a Romkert, aminek a rendezését nem akadályozhatja, hogy az Árpád Ház Program állami végrehajtása nem a tervezett ütemben halad. Az egykori bazilika területét valódi szakrális hellyé kell tenni, ősi halottjainkat méltó módon el kell temetnünk, felszámolva az osszárium kegyeletsértő állapotát. A bazilika romjai fölé egy odaillő, történelmünkhöz méltó jelet kell emelnünk.

A belváros valamelyik patinás épületében egy rangos szállodára is szükség van, s persze végre az egykori Fekete Sas Szálló épületét is rendbe kell tenni. Nagyot kell álmodnunk, tudva, hogy két új épületet kell emelnünk: valóságos zenei, zenekari élet megteremtéséhez megfelelő körülmények, próba- és koncertterem is kell, természetesen a helyes lépték megtalálásával, nehogy olyan fenntartási nehézségekkel kelljen megküzdenünk, mint Pécsnek a Kodály Központtal, ami az állam folyamatos zsebbe nyúlása nélkül ma működésképtelen lenne. Új könyvtárra (tudásközpontra és kiállítótérre) is szükség van, s így végre felszabadulna a Csók István Képtár épülete, helyet adva egy, az Aba-Novák-pannók köré szerveződő állandó kiállításnak, valamint további időszaki kiállítótereknek. A patinás olvasótermet pedig birtokba vehetik az eredeti tulajdonosaik, a ciszterek. A Szent István Király Múzeum fejlesztése a Csók István Képtár felszabadításával nem állhat meg, a rendház épületét, s benne a már rég felújításra szoruló állandó történeti kiállítást is rendbe kell tenni, illetve új épületszárnnyal kell bővíteni az Országzászló téri múzeumépületet a Várkörúti részben üres telek kihasználásával. Világszínvonalú várostörténeti kiállítás nélkül sem maradhat a város.

Mindezek a fejlesztések szükségesek a nemzet történelmi fővárosának kulturális felemeléséhez, az EKF cím elnyeréséhez. Ahogyan Cser-Palkovics András is megfogalmazta augusztus 20-i ünnepi beszédében: azt szeretnénk, ha a „felnövekvő, magasan iskolázott, a digitális korszakra felkészített új nemzedéknek eszébe sem jutna elköltözni innen, hiszen itt mind a teljes élethez, mind a szerethető munkához minden adottságot megtalálnának! Ez lenne a megerősödés melletti boldogulás stratégiája!”

L. Simon László

(A szerző országgyűlési képviselő)