A cselló helyett a család

A kórus tavasztól őszig sokféle rendezvényen lép fel, repertoárjuk széles
Fotó: FMH

Nemrégiben a  Noé-Hegyi Szent István Borlovagrend szakestélyén énekeltek, verseltek. A bor eredetéről szóló erdélyi mondát tőlük  hallottam:
-  A bort Noé találta ki unalmában. Hat állat vérét keverte össze, mégpedig   az oroszlán, a tigris, a medve, a disznó, a majom és a galamb vérét. Ezért borfogyasztáskor az emberek egy része büszke lesz,  mint az oroszlán,  vagy vérengző,  mint a tigris, dülöngélve jár,  mint egy medve, sárban hentereg mint a disznó, bujálkodik akár egy majom, vagy olyan szelíd lesz,  mint a galamb  - mondták felváltva a dalhuszárok, akik között van zsenge ifjú, érett férfi, a legidősebb hetvenkedik. Akad  köztük  zeneileg művelt, kottaolvasó, de a többség  nem az. A nyers népi tenorok mellett egy-két jó hangi adottságokkal rendelkező basszus is van.  Ám  mindenki egyformán lelkes, szívből énekel, felvidítják a társaságokat,  kerekítik a közönség kedvét. Ez a lényeg meg az, hogy  igazi közösséget alkotnak, szeretnek együtt lenni. Jó buli, kikapcsolódás, épülés a próbaidőszak és a szereplés is. Van közöttük cukrász,  volt polgármester,  matektanár, állatorvos, a  mindent eligazító,  megszervező  Schmidt Attila, a  kórustitkár   pedig elektroműszerész.

A Cimborák karvezetője Bódi Árpád,  az ifjabb. Szüleit sokan ismerik a fehérvári Hermann László zeneiskolából. Zenepedagógus édesapja  hosszú évekig volt igazgatóhelyettes, vezette  a nemzetközi hírű   Bakony népzenei csoportot, édesanyja zongoratanár. A család a zirci, a veszprémi  évek után költözött Székesfehérvárra. Fiuk ének-zenei iskolába járt, akkor Pádár Béla volt az igazgató. A zeneiskolában számára az egyik legmeghatározóbb mestert számára  Borlóy Rudolf  jelentette.  Felsőfokú  tanulmányait Debrecenben folytatta,  választott hangszere a cselló, édesanyja jóvoltából azonban  a zongorázásban is jeleskedik. Külföldi akadémiai tanulmányokon, német és japán kurzusokon  csiszolta hangszeres tudását, gazdagította ismereteit, világlátását. 

Bódi Árpád egy  ideig koncertezett, aztán úgy döntött, nem mutatja magát, nem kapaszkodik, nem  nyomul. Szünetelteti a zenei pályát, a családot választotta, talán azért is, mert szüleitől családcentrikus nevelést, példát kapott. Döntését azonban   negatív tapasztalatok is motiválták.  Kortársai között  néhányan  beleöregedtek  a  túlvállalásokba. Ismer olyanokat, akiknek a házassága szenvedte meg a karrierépítést. Ő sem magát, sem  övéit nem akarta ilyen helyzetekbe hozni.  Feleségével, aki  informatikus és könyvtáros,  három gyermeket nevelnek. Az orgonasípok három-, öt- és kilencévesek.  Árpád nem titkolja, hogy  fáj a lemondás, többnyire távol tartja magát hangszerétől. Csellója sír, mert  nem játszanak rajta, ha néha előveszi, akkor meg neki van sírnivaló kedve. A lemondást könnyíti a tudat:  ha a gyerekek felcseperednek, eljön majd az az időszak, amikor teljes odaadással tud hivatásával, szeretett   hangszerével foglalkozni.

Miközben a közép-kelet-európai  értelmiségi lét 21. századi stációin borongunk,  a kedves dalcimborák vigasztalásul  rázendítenek: "Pletykázzák a vénasszonyok,  Hogy a bornak rabja vagyok,  Azért vagyok bornak rabja,  Mert a sörnek sok a habja... Jó bor kell a magyarnak, szénaabrak a lónak, dugó kell a hordónak, uccupuska a nyúlnak   tudom meg egy másik  nótából, ami hirtelen pikáns fordulatot vesz: Hopp kincsem, galambom,  Nincsen gatyamadzagom,   Feleségem az éjjel  A fogával rágta széjjel... "

No, én itt most abbahagyom, a huncut szöveg folytatását inkább a képzeletükre bízom...