Ez volt ám az örömjáték!

A szereplők örömjátéka és a szellemes rendezés levette a lábáról a nézőket
Fotó: Koppán Viktor Dávid

Még ilyen könnyed, laza, friss és szellemes Liliomfit! Bebizonyosodott, hogy lehet ebből a XIX. századi, de hagyományos stílusban kissé már poros Szigligeti Ede-darabból eredetit, meglepőt csinálni. Olyat, amelyet látva egyáltalán nem hiányzik, nem jut eszembe a kikerülhetetlennek és etalonnak tartott, 1954-es Makk Károly-film. Nem kell hozzá más, csak ötletekkel teli, invenciózus rendező (Vidnyánszky Attila) és egy lelkes, jó csapat, nagyon jó színészekből álló társulat. Jelen esetben a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház. (Az előadás a Gyulai Várszínházzal közös produkció.) A Vörösmarty Színház közönsége azt is megállapíthatta, hogy súlyos, drága díszletek, jelmezek sem kellenek egy kiváló előadáshoz. Elég ahhoz a sok mindenre alkalmas színházi ekhósszekér, és a szegényes, időnként (szándékoltan) rongyos ruhatár sem bántja a szemet.

Sőt, belefér az élőzenekar állandó kolbászolása a színpadon, a mindenféle zenei stílust (van abban West Side Story, de még Republic-idézet is) összekeverő dalok, a párhuzamos történések. A ki- és beszólások, egymás közt (Most mit énekeljek? Vállrándítás. Te vagy a főszereplő! ) és a közönség megszólítása is. A látszólag nem játszók jóízű evészete a színpad sarkában, a dalban elmondott vallomások. A szabad színház, a commedia dellarte, a színház a színházban jól sikerült ötvözete ez. Amiért pedig a nézők vevők rá, az a játék látható öröme. Ja, és a színház szeretete. Maga Vidnyánszky mondta, hogy számára a Liliomfi furcsa himnusz a színházért, annak mindenhatóságát és gyönyörűségét igazolja. Másrészt a játék lehetőségét adja, azt az örömöt, ami a játékban van.

Ám a beregszásziak komédiája nyilván saját, nem éppen rózsás helyzetükre is reflektál. Erre számos utalás, célzás történik, természetesen hatalmas adag humorral és öniróniával. A rendezés és a játék könnyed, pontos, és miközben a színészek úgy mellékesen előadják a darab klasszikus fordulatait, lazán idézőjelbe is teszik az egészet. Mégsem elidegenítő hatású az egész, inkább kedves, kedvelhető, pimasz, de nem bántó, végtelenül közvetlen komédiázás. A társulat pedig meglepően jó színészeket vonultat fel. Ráadásul jól áll nekik az oldott, laza stílus, amely mögött nyilván sok-sok gyakorlás, próba rejlik. A címszerepet, Liliomfit, azaz Szilvai Gyulát Rácz József alakítja, valóban sokoldalúan és tehetséggel. Hasonlóan dicsérhető teljesítményt nyújt Sőtér István Szellemfiként. Az állandóan sopánkodó Kamilla kisasszony, Kacsur Andrea is tetszett, akárcsak a fogadó gráciái: Orosz Melinda (Erzsi), Béres Ildikó (Kati), Gál Natália (Gizi), Orosz Ibolya (Ica). Ám az egész társulat nagyon együtt van, összeszokott, egymást jól ismerő gárda.

A fehérvári Nyári színházi fesztivál lassan véget ér. A négy meghívott színház vendégjátékát már láthatta a publikum. Aki bejutott egy-egy előadásra, annak szerencséje volt, aki nem, az sajnálhatja, hogy a legjobbakat kihagyta. Talán nem lehetetlen, hogy valamikor ismét meghívják őket, megérdemlik, hogy többen lássák. Tehát: jöjj vissza, Liliomfi!

A további szereplők:

Kacsur András (Szilvai Tódor), Vass Magdolna (Mariska, árva, növendék), Szabó Imre (Kányai, fogadós), Ferenci Attila (Gyuri, pincér), Ivaskovics Tibor (Schwartz Adolf, a pesti fogadós fia), Katkó Ferenc (Schwartz fogadós Pestről), Krémer Sándor (Ferkó), Józan László (Jani). A díszletet Alekszander Belozub, a jelmezeket V. Csolti Klára tervezte. Az előadás bő kétórás, egy részben mutatják be, míg a felvonásokat bemondással közli Liliomfi.