A varázslatos Pandora - filmkritika az Avatarról

Igaz, nagyjából sejthettem, mire számíthatok. Olvastam-hallottam - hiszen szinte mindenki erről beszél -, hogy az Avatar lesz az év (évtized?) nagy dobása, hogy James Cameron új fejezetet nyit a filmtechnika és -mesélés történetében. Korszakhatár? Mérföldkő? Ez azért túlzás, mondtam még a film előtt és után is. Mert igaz, hogy igen magasra tették a lécet a film alkotói, valami egészen új vizualitást alkottak, ám azért egyáltalán nem áldozott le a kétdimenziós mozinak sem, sőt. Az Avatar inkább kihívást jelent abban az értelemben, hogy a régi technikával rögzített alkotások is szebbek, élvezetesebbek legyenek.

Szóval, Cameron és az ő maximalizmusa. Rossz filmet még nem is igen láttam tőle, eddig inkább arról szólt a történet, hogy megújította az akciófilm (Terminátor, Aliens, Abyss) és a katasztrófa-szerelmes mozi (Titanic) műfaját. Az Avatarra állítólag tizenkét évig készült, vezényletével elképesztő technikai apparátust, kameracsodákat fejlesztettek ki, tökéletesítették a CGI-technikát és így tovább. Tudjuk, hogy ez minden idők legdrágább filmje (220 vagy 300 vagy 500 millió dollár, kit érdekel), azt is, hogy már rég visszahozta az árát, és világszerte siker.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének fanyalgók. Legfőbb problémájuk az, hogy számos korábbi sztori, zsánerfordulat összegyúrása a történet. Azt is mondják, hogy Cameron - ő maga írta a forgatókönyvet is - elsősorban csak a technikára, a háromdimenziós kütyükre figyelt, és klisékből, banalitásokból , archetipikus szilánkokból összeütött egy könnyen fogyasztható turmixot. Hát, nem tudom! Mármint azt, hogy egy egzisztencialista határhelyzet-történet vagy egy kamaradráma mit tett volna a 3D-s képorgiával és fordítva. Visszagondolva ráadásul élek a gyanúperrel, hogy Cameron mintha szándékosan játszana a zsánerekkel. Tessék, nézzétek, milyen az, ha mindezt új minőségben tálalom. Arról nem is beszélve, hogy ő maga játszik el néhány korábbi ötletével, figurájával. Előszedte például egykori női hősét, Ripley-t (Sigourney Weaver), aki ezúttal is hibernáló kapszulában ébred. Feltűnnek az ember vezérelte harci szörnyetegek az Aliensből. Az agyament, militáns katona az Abyssből. Meglepő lenne, ha mindez nem lenne tudatos. Különben pedig a mese szerethető és végkicsengése egyértelműen pozitív, a hőssel, Jake Sully-val (Sam Worthington) pedig minden további nélkül azonosulni lehet.

De hát minek is ez az egész, amikor Cameron és filmje nem szorul magyarázatra, pláne védelemre. A képzuhatag az elejétől fogva elkapja a nézőt, és a látvány a lehető legtermészetesebb módon illeszti magához, minősíti át a mesét. Egészen elképesztő az az univerzum, amit a rendező és csapata teremtett. Pandora világa, a Navik birodalma gyönyörű, vágyat ébresztő és mi együtt élünk, repülünk, lélegzünk vele. Kár színpadi és tévéfilmes dramaturgiát számon kérni. Ez más, a mozi új esztétikuma. A szinte szürrealisztikus látványorgia elragadó, és én nem láttam egyetlen olyan kockát, snittet, amelyet Cameron elkent vagy elrontott volna. Az élőszereplős és a computeranimált világ pompásan illeszkedik. Az Avatar ráadásul a mozinak is mentőövet nyújthat. Ez a film csakis nagypályán , 3D-ben varázsol el igazán.

Igaz, nagyjából sejthettem, mire számíthatok. Olvastam-hallottam - hiszen szinte mindenki erről beszél -, hogy az Avatar lesz az év (évtized?) nagy dobása, hogy James Cameron új fejezetet nyit a filmtechnika és -mesélés történetében. Korszakhatár? Mérföldkő? Ez azért túlzás, mondtam még a film előtt és után is. Mert igaz, hogy igen magasra tették a lécet a film alkotói, valami egészen új vizualitást alkottak, ám azért egyáltalán nem áldozott le a kétdimenziós mozinak sem, sőt. Az Avatar inkább kihívást jelent abban az értelemben, hogy a régi technikával rögzített alkotások is szebbek, élvezetesebbek legyenek.

Szóval, Cameron és az ő maximalizmusa. Rossz filmet még nem is igen láttam tőle, eddig inkább arról szólt a történet, hogy megújította az akciófilm (Terminátor, Aliens, Abyss) és a katasztrófa-szerelmes mozi (Titanic) műfaját. Az Avatarra állítólag tizenkét évig készült, vezényletével elképesztő technikai apparátust, kameracsodákat fejlesztettek ki, tökéletesítették a CGI-technikát és így tovább. Tudjuk, hogy ez minden idők legdrágább filmje (220 vagy 300 vagy 500 millió dollár, kit érdekel), azt is, hogy már rég visszahozta az árát, és világszerte siker.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének fanyalgók. Legfőbb problémájuk az, hogy számos korábbi sztori, zsánerfordulat összegyúrása a történet. Azt is mondják, hogy Cameron - ő maga írta a forgatókönyvet is - elsősorban csak a technikára, a háromdimenziós kütyükre figyelt, és klisékből, banalitásokból , archetipikus szilánkokból összeütött egy könnyen fogyasztható turmixot. Hát, nem tudom! Mármint azt, hogy egy egzisztencialista határhelyzet-történet vagy egy kamaradráma mit tett volna a 3D-s képorgiával és fordítva. Visszagondolva ráadásul élek a gyanúperrel, hogy Cameron mintha szándékosan játszana a zsánerekkel. Tessék, nézzétek, milyen az, ha mindezt új minőségben tálalom. Arról nem is beszélve, hogy ő maga játszik el néhány korábbi ötletével, figurájával. Előszedte például egykori női hősét, Ripley-t (Sigourney Weaver), aki ezúttal is hibernáló kapszulában ébred. Feltűnnek az ember vezérelte harci szörnyetegek az Aliensből. Az agyament, militáns katona az Abyssből. Meglepő lenne, ha mindez nem lenne tudatos. Különben pedig a mese szerethető és végkicsengése egyértelműen pozitív, a hőssel, Jake Sully-val (Sam Worthington) pedig minden további nélkül azonosulni lehet.

De hát minek is ez az egész, amikor Cameron és filmje nem szorul magyarázatra, pláne védelemre. A képzuhatag az elejétől fogva elkapja a nézőt, és a látvány a lehető legtermészetesebb módon illeszti magához, minősíti át a mesét. Egészen elképesztő az az univerzum, amit a rendező és csapata teremtett. Pandora világa, a Navik birodalma gyönyörű, vágyat ébresztő és mi együtt élünk, repülünk, lélegzünk vele. Kár színpadi és tévéfilmes dramaturgiát számon kérni. Ez más, a mozi új esztétikuma. A szinte szürrealisztikus látványorgia elragadó, és én nem láttam egyetlen olyan kockát, snittet, amelyet Cameron elkent vagy elrontott volna. Az élőszereplős és a computeranimált világ pompásan illeszkedik. Az Avatar ráadásul a mozinak is mentőövet nyújthat. Ez a film csakis nagypályán , 3D-ben varázsol el igazán.

Szóval, Cameron és az ő maximalizmusa. Rossz filmet még nem is igen láttam tőle, eddig inkább arról szólt a történet, hogy megújította az akciófilm (Terminátor, Aliens, Abyss) és a katasztrófa-szerelmes mozi (Titanic) műfaját. Az Avatarra állítólag tizenkét évig készült, vezényletével elképesztő technikai apparátust, kameracsodákat fejlesztettek ki, tökéletesítették a CGI-technikát és így tovább. Tudjuk, hogy ez minden idők legdrágább filmje (220 vagy 300 vagy 500 millió dollár, kit érdekel), azt is, hogy már rég visszahozta az árát, és világszerte siker.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének fanyalgók. Legfőbb problémájuk az, hogy számos korábbi sztori, zsánerfordulat összegyúrása a történet. Azt is mondják, hogy Cameron - ő maga írta a forgatókönyvet is - elsősorban csak a technikára, a háromdimenziós kütyükre figyelt, és klisékből, banalitásokból , archetipikus szilánkokból összeütött egy könnyen fogyasztható turmixot. Hát, nem tudom! Mármint azt, hogy egy egzisztencialista határhelyzet-történet vagy egy kamaradráma mit tett volna a 3D-s képorgiával és fordítva. Visszagondolva ráadásul élek a gyanúperrel, hogy Cameron mintha szándékosan játszana a zsánerekkel. Tessék, nézzétek, milyen az, ha mindezt új minőségben tálalom. Arról nem is beszélve, hogy ő maga játszik el néhány korábbi ötletével, figurájával. Előszedte például egykori női hősét, Ripley-t (Sigourney Weaver), aki ezúttal is hibernáló kapszulában ébred. Feltűnnek az ember vezérelte harci szörnyetegek az Aliensből. Az agyament, militáns katona az Abyssből. Meglepő lenne, ha mindez nem lenne tudatos. Különben pedig a mese szerethető és végkicsengése egyértelműen pozitív, a hőssel, Jake Sully-val (Sam Worthington) pedig minden további nélkül azonosulni lehet.

De hát minek is ez az egész, amikor Cameron és filmje nem szorul magyarázatra, pláne védelemre. A képzuhatag az elejétől fogva elkapja a nézőt, és a látvány a lehető legtermészetesebb módon illeszti magához, minősíti át a mesét. Egészen elképesztő az az univerzum, amit a rendező és csapata teremtett. Pandora világa, a Navik birodalma gyönyörű, vágyat ébresztő és mi együtt élünk, repülünk, lélegzünk vele. Kár színpadi és tévéfilmes dramaturgiát számon kérni. Ez más, a mozi új esztétikuma. A szinte szürrealisztikus látványorgia elragadó, és én nem láttam egyetlen olyan kockát, snittet, amelyet Cameron elkent vagy elrontott volna. Az élőszereplős és a computeranimált világ pompásan illeszkedik. Az Avatar ráadásul a mozinak is mentőövet nyújthat. Ez a film csakis nagypályán , 3D-ben varázsol el igazán.

Szóval, Cameron és az ő maximalizmusa. Rossz filmet még nem is igen láttam tőle, eddig inkább arról szólt a történet, hogy megújította az akciófilm (Terminátor, Aliens, Abyss) és a katasztrófa-szerelmes mozi (Titanic) műfaját. Az Avatarra állítólag tizenkét évig készült, vezényletével elképesztő technikai apparátust, kameracsodákat fejlesztettek ki, tökéletesítették a CGI-technikát és így tovább. Tudjuk, hogy ez minden idők legdrágább filmje (220 vagy 300 vagy 500 millió dollár, kit érdekel), azt is, hogy már rég visszahozta az árát, és világszerte siker.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének fanyalgók. Legfőbb problémájuk az, hogy számos korábbi sztori, zsánerfordulat összegyúrása a történet. Azt is mondják, hogy Cameron - ő maga írta a forgatókönyvet is - elsősorban csak a technikára, a háromdimenziós kütyükre figyelt, és klisékből, banalitásokból , archetipikus szilánkokból összeütött egy könnyen fogyasztható turmixot. Hát, nem tudom! Mármint azt, hogy egy egzisztencialista határhelyzet-történet vagy egy kamaradráma mit tett volna a 3D-s képorgiával és fordítva. Visszagondolva ráadásul élek a gyanúperrel, hogy Cameron mintha szándékosan játszana a zsánerekkel. Tessék, nézzétek, milyen az, ha mindezt új minőségben tálalom. Arról nem is beszélve, hogy ő maga játszik el néhány korábbi ötletével, figurájával. Előszedte például egykori női hősét, Ripley-t (Sigourney Weaver), aki ezúttal is hibernáló kapszulában ébred. Feltűnnek az ember vezérelte harci szörnyetegek az Aliensből. Az agyament, militáns katona az Abyssből. Meglepő lenne, ha mindez nem lenne tudatos. Különben pedig a mese szerethető és végkicsengése egyértelműen pozitív, a hőssel, Jake Sully-val (Sam Worthington) pedig minden további nélkül azonosulni lehet.

De hát minek is ez az egész, amikor Cameron és filmje nem szorul magyarázatra, pláne védelemre. A képzuhatag az elejétől fogva elkapja a nézőt, és a látvány a lehető legtermészetesebb módon illeszti magához, minősíti át a mesét. Egészen elképesztő az az univerzum, amit a rendező és csapata teremtett. Pandora világa, a Navik birodalma gyönyörű, vágyat ébresztő és mi együtt élünk, repülünk, lélegzünk vele. Kár színpadi és tévéfilmes dramaturgiát számon kérni. Ez más, a mozi új esztétikuma. A szinte szürrealisztikus látványorgia elragadó, és én nem láttam egyetlen olyan kockát, snittet, amelyet Cameron elkent vagy elrontott volna. Az élőszereplős és a computeranimált világ pompásan illeszkedik. Az Avatar ráadásul a mozinak is mentőövet nyújthat. Ez a film csakis nagypályán , 3D-ben varázsol el igazán.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének fanyalgók. Legfőbb problémájuk az, hogy számos korábbi sztori, zsánerfordulat összegyúrása a történet. Azt is mondják, hogy Cameron - ő maga írta a forgatókönyvet is - elsősorban csak a technikára, a háromdimenziós kütyükre figyelt, és klisékből, banalitásokból , archetipikus szilánkokból összeütött egy könnyen fogyasztható turmixot. Hát, nem tudom! Mármint azt, hogy egy egzisztencialista határhelyzet-történet vagy egy kamaradráma mit tett volna a 3D-s képorgiával és fordítva. Visszagondolva ráadásul élek a gyanúperrel, hogy Cameron mintha szándékosan játszana a zsánerekkel. Tessék, nézzétek, milyen az, ha mindezt új minőségben tálalom. Arról nem is beszélve, hogy ő maga játszik el néhány korábbi ötletével, figurájával. Előszedte például egykori női hősét, Ripley-t (Sigourney Weaver), aki ezúttal is hibernáló kapszulában ébred. Feltűnnek az ember vezérelte harci szörnyetegek az Aliensből. Az agyament, militáns katona az Abyssből. Meglepő lenne, ha mindez nem lenne tudatos. Különben pedig a mese szerethető és végkicsengése egyértelműen pozitív, a hőssel, Jake Sully-val (Sam Worthington) pedig minden további nélkül azonosulni lehet.

De hát minek is ez az egész, amikor Cameron és filmje nem szorul magyarázatra, pláne védelemre. A képzuhatag az elejétől fogva elkapja a nézőt, és a látvány a lehető legtermészetesebb módon illeszti magához, minősíti át a mesét. Egészen elképesztő az az univerzum, amit a rendező és csapata teremtett. Pandora világa, a Navik birodalma gyönyörű, vágyat ébresztő és mi együtt élünk, repülünk, lélegzünk vele. Kár színpadi és tévéfilmes dramaturgiát számon kérni. Ez más, a mozi új esztétikuma. A szinte szürrealisztikus látványorgia elragadó, és én nem láttam egyetlen olyan kockát, snittet, amelyet Cameron elkent vagy elrontott volna. Az élőszereplős és a computeranimált világ pompásan illeszkedik. Az Avatar ráadásul a mozinak is mentőövet nyújthat. Ez a film csakis nagypályán , 3D-ben varázsol el igazán.

Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének fanyalgók. Legfőbb problémájuk az, hogy számos korábbi sztori, zsánerfordulat összegyúrása a történet. Azt is mondják, hogy Cameron - ő maga írta a forgatókönyvet is - elsősorban csak a technikára, a háromdimenziós kütyükre figyelt, és klisékből, banalitásokból , archetipikus szilánkokból összeütött egy könnyen fogyasztható turmixot. Hát, nem tudom! Mármint azt, hogy egy egzisztencialista határhelyzet-történet vagy egy kamaradráma mit tett volna a 3D-s képorgiával és fordítva. Visszagondolva ráadásul élek a gyanúperrel, hogy Cameron mintha szándékosan játszana a zsánerekkel. Tessék, nézzétek, milyen az, ha mindezt új minőségben tálalom. Arról nem is beszélve, hogy ő maga játszik el néhány korábbi ötletével, figurájával. Előszedte például egykori női hősét, Ripley-t (Sigourney Weaver), aki ezúttal is hibernáló kapszulában ébred. Feltűnnek az ember vezérelte harci szörnyetegek az Aliensből. Az agyament, militáns katona az Abyssből. Meglepő lenne, ha mindez nem lenne tudatos. Különben pedig a mese szerethető és végkicsengése egyértelműen pozitív, a hőssel, Jake Sully-val (Sam Worthington) pedig minden további nélkül azonosulni lehet.

De hát minek is ez az egész, amikor Cameron és filmje nem szorul magyarázatra, pláne védelemre. A képzuhatag az elejétől fogva elkapja a nézőt, és a látvány a lehető legtermészetesebb módon illeszti magához, minősíti át a mesét. Egészen elképesztő az az univerzum, amit a rendező és csapata teremtett. Pandora világa, a Navik birodalma gyönyörű, vágyat ébresztő és mi együtt élünk, repülünk, lélegzünk vele. Kár színpadi és tévéfilmes dramaturgiát számon kérni. Ez más, a mozi új esztétikuma. A szinte szürrealisztikus látványorgia elragadó, és én nem láttam egyetlen olyan kockát, snittet, amelyet Cameron elkent vagy elrontott volna. Az élőszereplős és a computeranimált világ pompásan illeszkedik. Az Avatar ráadásul a mozinak is mentőövet nyújthat. Ez a film csakis nagypályán , 3D-ben varázsol el igazán.

De hát minek is ez az egész, amikor Cameron és filmje nem szorul magyarázatra, pláne védelemre. A képzuhatag az elejétől fogva elkapja a nézőt, és a látvány a lehető legtermészetesebb módon illeszti magához, minősíti át a mesét. Egészen elképesztő az az univerzum, amit a rendező és csapata teremtett. Pandora világa, a Navik birodalma gyönyörű, vágyat ébresztő és mi együtt élünk, repülünk, lélegzünk vele. Kár színpadi és tévéfilmes dramaturgiát számon kérni. Ez más, a mozi új esztétikuma. A szinte szürrealisztikus látványorgia elragadó, és én nem láttam egyetlen olyan kockát, snittet, amelyet Cameron elkent vagy elrontott volna. Az élőszereplős és a computeranimált világ pompásan illeszkedik. Az Avatar ráadásul a mozinak is mentőövet nyújthat. Ez a film csakis nagypályán , 3D-ben varázsol el igazán.

De hát minek is ez az egész, amikor Cameron és filmje nem szorul magyarázatra, pláne védelemre. A képzuhatag az elejétől fogva elkapja a nézőt, és a látvány a lehető legtermészetesebb módon illeszti magához, minősíti át a mesét. Egészen elképesztő az az univerzum, amit a rendező és csapata teremtett. Pandora világa, a Navik birodalma gyönyörű, vágyat ébresztő és mi együtt élünk, repülünk, lélegzünk vele. Kár színpadi és tévéfilmes dramaturgiát számon kérni. Ez más, a mozi új esztétikuma. A szinte szürrealisztikus látványorgia elragadó, és én nem láttam egyetlen olyan kockát, snittet, amelyet Cameron elkent vagy elrontott volna. Az élőszereplős és a computeranimált világ pompásan illeszkedik. Az Avatar ráadásul a mozinak is mentőövet nyújthat. Ez a film csakis nagypályán , 3D-ben varázsol el igazán.