A lélek kényszerzubbonya

A sínek között botladozva érkezik az előadásban Blanche, de előtte fénykép- és képregényszerű élőképet látnak a nézők. Az arcok mintha előre látnák, ami a darab végén történik, s ami ugyancsak kimerevített képben zárul.

Az amerikai Tennessee Williams talán legnépszerűbb, legtöbbet játszott és persze legjobb drámáját mutatta be a Vörösmarty Színház a Pelikánban. A vágy villamosa összetett mű, mindvégig az ellentétekre épít, ám szerzőjétől igen távol állt, hogy fekete-fehérben láttassa a világot és szereplőit. Ráadásul Williams mindig a gyenge és esendő emberek pártján állt, azokén, akik neveltetésük, sorsuk, tragédiáik, gyengeségeik, kiszolgáltatottságuk miatt be vannak zárva lelkük kényszerzubbonyába. Blanche titkokat rejt, hazudozik. Azt vallja: Nekem nem kell a valóság! Nekem varázslat kell!... Nem az igazat mondom, hanem azt, aminek igaznak kellene lennie, és ha ez bűn, hát akkor kárhozzam el érte!... Stanley tökéletesen az ellentéte. Igazi bikát , macsót játszik szűk életében, földhözragadt, de ravasz is a maga módján. Szexista. Vonzza is Blanche, utálja is őt. Blanche húga, Stella beleszokott ebbe a világba. Realista. Úgy döntött, szereti férjét, boldog vele, és várja gyermekét. Aztán ott van Mitch, aki fél az élettől, képtelen kapcsolatot teremteni. Belép az életébe Blanche, de gyáva, buta és erőtlen ahhoz, hogy megértse, elfogadja a nő múltját.

A Pelikán Terem apró színpadára rendezte a darabot Harangi Mária. Azt mondta, örül ennek, mert nagyobb figyelmet tud szentelni a szereplők közötti kapcsolatnak, viszonyrendszernek. Tény, hogy a szereplők szinte tapintható közelségben vannak, minden mozdulatuk, arcuk szinte minden rezdülése jól látszik. Nagy kihívás egy színésznek, de nagy rizikó is: könnyen lelepleződnek, megmutatkoznak a hamis, rossz megoldások. Ami a rendezést illeti, nincs vele gond. A jelenetek, a gesztusok gondosan kidolgozottak, és kellő feszültséggel, vibrálással telítettek. A zeneválasztás találó, a díszlet beszédes, a hátsó vetített képek nem tolakodóak, ráadásul a lélek torzulását is próbálják - némileg talán szájbarágósan - érzékeltetni.

Egyszóval nem rossz az előadás. Ám éppen a főszereplő, Szalay Marianna (Blanche) játékában éreztem bizonytalanságot, az első felvonásban. Akkor nem tudta hitelesen érzékeltetni a külső máz mögötti bizonytalanságot. Külsőséges volt és színpadias, hogy aztán a második felvonásra megtalálja magát. Mihályfi Balázs jó Stanley-ként. Brutális, nyers és egyszerű, ravasz és a maga módján vonzó. Bartsch Kata (Stella) és Quintus Konrád (Mitch) alakításában sem találhatunk kifogásolni valót. Mindent egybevetve A vágy villamosa biztos pályán halad, csak néha zökken egyet.

A sínek között botladozva érkezik az előadásban Blanche, de előtte fénykép- és képregényszerű élőképet látnak a nézők. Az arcok mintha előre látnák, ami a darab végén történik, s ami ugyancsak kimerevített képben zárul.

Az amerikai Tennessee Williams talán legnépszerűbb, legtöbbet játszott és persze legjobb drámáját mutatta be a Vörösmarty Színház a Pelikánban. A vágy villamosa összetett mű, mindvégig az ellentétekre épít, ám szerzőjétől igen távol állt, hogy fekete-fehérben láttassa a világot és szereplőit. Ráadásul Williams mindig a gyenge és esendő emberek pártján állt, azokén, akik neveltetésük, sorsuk, tragédiáik, gyengeségeik, kiszolgáltatottságuk miatt be vannak zárva lelkük kényszerzubbonyába. Blanche titkokat rejt, hazudozik. Azt vallja: Nekem nem kell a valóság! Nekem varázslat kell!... Nem az igazat mondom, hanem azt, aminek igaznak kellene lennie, és ha ez bűn, hát akkor kárhozzam el érte!... Stanley tökéletesen az ellentéte. Igazi bikát , macsót játszik szűk életében, földhözragadt, de ravasz is a maga módján. Szexista. Vonzza is Blanche, utálja is őt. Blanche húga, Stella beleszokott ebbe a világba. Realista. Úgy döntött, szereti férjét, boldog vele, és várja gyermekét. Aztán ott van Mitch, aki fél az élettől, képtelen kapcsolatot teremteni. Belép az életébe Blanche, de gyáva, buta és erőtlen ahhoz, hogy megértse, elfogadja a nő múltját.

A Pelikán Terem apró színpadára rendezte a darabot Harangi Mária. Azt mondta, örül ennek, mert nagyobb figyelmet tud szentelni a szereplők közötti kapcsolatnak, viszonyrendszernek. Tény, hogy a szereplők szinte tapintható közelségben vannak, minden mozdulatuk, arcuk szinte minden rezdülése jól látszik. Nagy kihívás egy színésznek, de nagy rizikó is: könnyen lelepleződnek, megmutatkoznak a hamis, rossz megoldások. Ami a rendezést illeti, nincs vele gond. A jelenetek, a gesztusok gondosan kidolgozottak, és kellő feszültséggel, vibrálással telítettek. A zeneválasztás találó, a díszlet beszédes, a hátsó vetített képek nem tolakodóak, ráadásul a lélek torzulását is próbálják - némileg talán szájbarágósan - érzékeltetni.

Egyszóval nem rossz az előadás. Ám éppen a főszereplő, Szalay Marianna (Blanche) játékában éreztem bizonytalanságot, az első felvonásban. Akkor nem tudta hitelesen érzékeltetni a külső máz mögötti bizonytalanságot. Külsőséges volt és színpadias, hogy aztán a második felvonásra megtalálja magát. Mihályfi Balázs jó Stanley-ként. Brutális, nyers és egyszerű, ravasz és a maga módján vonzó. Bartsch Kata (Stella) és Quintus Konrád (Mitch) alakításában sem találhatunk kifogásolni valót. Mindent egybevetve A vágy villamosa biztos pályán halad, csak néha zökken egyet.

Az amerikai Tennessee Williams talán legnépszerűbb, legtöbbet játszott és persze legjobb drámáját mutatta be a Vörösmarty Színház a Pelikánban. A vágy villamosa összetett mű, mindvégig az ellentétekre épít, ám szerzőjétől igen távol állt, hogy fekete-fehérben láttassa a világot és szereplőit. Ráadásul Williams mindig a gyenge és esendő emberek pártján állt, azokén, akik neveltetésük, sorsuk, tragédiáik, gyengeségeik, kiszolgáltatottságuk miatt be vannak zárva lelkük kényszerzubbonyába. Blanche titkokat rejt, hazudozik. Azt vallja: Nekem nem kell a valóság! Nekem varázslat kell!... Nem az igazat mondom, hanem azt, aminek igaznak kellene lennie, és ha ez bűn, hát akkor kárhozzam el érte!... Stanley tökéletesen az ellentéte. Igazi bikát , macsót játszik szűk életében, földhözragadt, de ravasz is a maga módján. Szexista. Vonzza is Blanche, utálja is őt. Blanche húga, Stella beleszokott ebbe a világba. Realista. Úgy döntött, szereti férjét, boldog vele, és várja gyermekét. Aztán ott van Mitch, aki fél az élettől, képtelen kapcsolatot teremteni. Belép az életébe Blanche, de gyáva, buta és erőtlen ahhoz, hogy megértse, elfogadja a nő múltját.

A Pelikán Terem apró színpadára rendezte a darabot Harangi Mária. Azt mondta, örül ennek, mert nagyobb figyelmet tud szentelni a szereplők közötti kapcsolatnak, viszonyrendszernek. Tény, hogy a szereplők szinte tapintható közelségben vannak, minden mozdulatuk, arcuk szinte minden rezdülése jól látszik. Nagy kihívás egy színésznek, de nagy rizikó is: könnyen lelepleződnek, megmutatkoznak a hamis, rossz megoldások. Ami a rendezést illeti, nincs vele gond. A jelenetek, a gesztusok gondosan kidolgozottak, és kellő feszültséggel, vibrálással telítettek. A zeneválasztás találó, a díszlet beszédes, a hátsó vetített képek nem tolakodóak, ráadásul a lélek torzulását is próbálják - némileg talán szájbarágósan - érzékeltetni.

Egyszóval nem rossz az előadás. Ám éppen a főszereplő, Szalay Marianna (Blanche) játékában éreztem bizonytalanságot, az első felvonásban. Akkor nem tudta hitelesen érzékeltetni a külső máz mögötti bizonytalanságot. Külsőséges volt és színpadias, hogy aztán a második felvonásra megtalálja magát. Mihályfi Balázs jó Stanley-ként. Brutális, nyers és egyszerű, ravasz és a maga módján vonzó. Bartsch Kata (Stella) és Quintus Konrád (Mitch) alakításában sem találhatunk kifogásolni valót. Mindent egybevetve A vágy villamosa biztos pályán halad, csak néha zökken egyet.

Az amerikai Tennessee Williams talán legnépszerűbb, legtöbbet játszott és persze legjobb drámáját mutatta be a Vörösmarty Színház a Pelikánban. A vágy villamosa összetett mű, mindvégig az ellentétekre épít, ám szerzőjétől igen távol állt, hogy fekete-fehérben láttassa a világot és szereplőit. Ráadásul Williams mindig a gyenge és esendő emberek pártján állt, azokén, akik neveltetésük, sorsuk, tragédiáik, gyengeségeik, kiszolgáltatottságuk miatt be vannak zárva lelkük kényszerzubbonyába. Blanche titkokat rejt, hazudozik. Azt vallja: Nekem nem kell a valóság! Nekem varázslat kell!... Nem az igazat mondom, hanem azt, aminek igaznak kellene lennie, és ha ez bűn, hát akkor kárhozzam el érte!... Stanley tökéletesen az ellentéte. Igazi bikát , macsót játszik szűk életében, földhözragadt, de ravasz is a maga módján. Szexista. Vonzza is Blanche, utálja is őt. Blanche húga, Stella beleszokott ebbe a világba. Realista. Úgy döntött, szereti férjét, boldog vele, és várja gyermekét. Aztán ott van Mitch, aki fél az élettől, képtelen kapcsolatot teremteni. Belép az életébe Blanche, de gyáva, buta és erőtlen ahhoz, hogy megértse, elfogadja a nő múltját.

A Pelikán Terem apró színpadára rendezte a darabot Harangi Mária. Azt mondta, örül ennek, mert nagyobb figyelmet tud szentelni a szereplők közötti kapcsolatnak, viszonyrendszernek. Tény, hogy a szereplők szinte tapintható közelségben vannak, minden mozdulatuk, arcuk szinte minden rezdülése jól látszik. Nagy kihívás egy színésznek, de nagy rizikó is: könnyen lelepleződnek, megmutatkoznak a hamis, rossz megoldások. Ami a rendezést illeti, nincs vele gond. A jelenetek, a gesztusok gondosan kidolgozottak, és kellő feszültséggel, vibrálással telítettek. A zeneválasztás találó, a díszlet beszédes, a hátsó vetített képek nem tolakodóak, ráadásul a lélek torzulását is próbálják - némileg talán szájbarágósan - érzékeltetni.

Egyszóval nem rossz az előadás. Ám éppen a főszereplő, Szalay Marianna (Blanche) játékában éreztem bizonytalanságot, az első felvonásban. Akkor nem tudta hitelesen érzékeltetni a külső máz mögötti bizonytalanságot. Külsőséges volt és színpadias, hogy aztán a második felvonásra megtalálja magát. Mihályfi Balázs jó Stanley-ként. Brutális, nyers és egyszerű, ravasz és a maga módján vonzó. Bartsch Kata (Stella) és Quintus Konrád (Mitch) alakításában sem találhatunk kifogásolni valót. Mindent egybevetve A vágy villamosa biztos pályán halad, csak néha zökken egyet.

A Pelikán Terem apró színpadára rendezte a darabot Harangi Mária. Azt mondta, örül ennek, mert nagyobb figyelmet tud szentelni a szereplők közötti kapcsolatnak, viszonyrendszernek. Tény, hogy a szereplők szinte tapintható közelségben vannak, minden mozdulatuk, arcuk szinte minden rezdülése jól látszik. Nagy kihívás egy színésznek, de nagy rizikó is: könnyen lelepleződnek, megmutatkoznak a hamis, rossz megoldások. Ami a rendezést illeti, nincs vele gond. A jelenetek, a gesztusok gondosan kidolgozottak, és kellő feszültséggel, vibrálással telítettek. A zeneválasztás találó, a díszlet beszédes, a hátsó vetített képek nem tolakodóak, ráadásul a lélek torzulását is próbálják - némileg talán szájbarágósan - érzékeltetni.

Egyszóval nem rossz az előadás. Ám éppen a főszereplő, Szalay Marianna (Blanche) játékában éreztem bizonytalanságot, az első felvonásban. Akkor nem tudta hitelesen érzékeltetni a külső máz mögötti bizonytalanságot. Külsőséges volt és színpadias, hogy aztán a második felvonásra megtalálja magát. Mihályfi Balázs jó Stanley-ként. Brutális, nyers és egyszerű, ravasz és a maga módján vonzó. Bartsch Kata (Stella) és Quintus Konrád (Mitch) alakításában sem találhatunk kifogásolni valót. Mindent egybevetve A vágy villamosa biztos pályán halad, csak néha zökken egyet.

A Pelikán Terem apró színpadára rendezte a darabot Harangi Mária. Azt mondta, örül ennek, mert nagyobb figyelmet tud szentelni a szereplők közötti kapcsolatnak, viszonyrendszernek. Tény, hogy a szereplők szinte tapintható közelségben vannak, minden mozdulatuk, arcuk szinte minden rezdülése jól látszik. Nagy kihívás egy színésznek, de nagy rizikó is: könnyen lelepleződnek, megmutatkoznak a hamis, rossz megoldások. Ami a rendezést illeti, nincs vele gond. A jelenetek, a gesztusok gondosan kidolgozottak, és kellő feszültséggel, vibrálással telítettek. A zeneválasztás találó, a díszlet beszédes, a hátsó vetített képek nem tolakodóak, ráadásul a lélek torzulását is próbálják - némileg talán szájbarágósan - érzékeltetni.

Egyszóval nem rossz az előadás. Ám éppen a főszereplő, Szalay Marianna (Blanche) játékában éreztem bizonytalanságot, az első felvonásban. Akkor nem tudta hitelesen érzékeltetni a külső máz mögötti bizonytalanságot. Külsőséges volt és színpadias, hogy aztán a második felvonásra megtalálja magát. Mihályfi Balázs jó Stanley-ként. Brutális, nyers és egyszerű, ravasz és a maga módján vonzó. Bartsch Kata (Stella) és Quintus Konrád (Mitch) alakításában sem találhatunk kifogásolni valót. Mindent egybevetve A vágy villamosa biztos pályán halad, csak néha zökken egyet.

Egyszóval nem rossz az előadás. Ám éppen a főszereplő, Szalay Marianna (Blanche) játékában éreztem bizonytalanságot, az első felvonásban. Akkor nem tudta hitelesen érzékeltetni a külső máz mögötti bizonytalanságot. Külsőséges volt és színpadias, hogy aztán a második felvonásra megtalálja magát. Mihályfi Balázs jó Stanley-ként. Brutális, nyers és egyszerű, ravasz és a maga módján vonzó. Bartsch Kata (Stella) és Quintus Konrád (Mitch) alakításában sem találhatunk kifogásolni valót. Mindent egybevetve A vágy villamosa biztos pályán halad, csak néha zökken egyet.

Egyszóval nem rossz az előadás. Ám éppen a főszereplő, Szalay Marianna (Blanche) játékában éreztem bizonytalanságot, az első felvonásban. Akkor nem tudta hitelesen érzékeltetni a külső máz mögötti bizonytalanságot. Külsőséges volt és színpadias, hogy aztán a második felvonásra megtalálja magát. Mihályfi Balázs jó Stanley-ként. Brutális, nyers és egyszerű, ravasz és a maga módján vonzó. Bartsch Kata (Stella) és Quintus Konrád (Mitch) alakításában sem találhatunk kifogásolni valót. Mindent egybevetve A vágy villamosa biztos pályán halad, csak néha zökken egyet.