Táncolni Skizofréniában - kritika a Fekete hattyú című filmről

Az utóbbi évtized egyik legtehetségesebb, legeredetibb rendezője, Darren Aronofsky független filmesként kezdte. A Pí, a Rekviem egy álomért és A forrás meglehetős szakmai visszhangot is keltett, hogy aztán a 2008-ban forgatott A pankrátor című alkotással Aronofsky végleg felérjen a csúcsra. Legutóbbi, Fekete hattyú című munkája pedig azt bizonyítja, hogy meg is tud ott maradni. Többen megfogalmazták már, de annyira nyilvánvaló a párhuzam, hogy e helyütt is beszélni kell róla: a Fekete hattyú tulajdonképpen ugyanarról szól, mint A pankrátor. Test és lélek párhuzamáról és harcáról, arról, hogy az emberi pszichében történő folyamatok mennyire teljesedhetnek ki a test börtönében. Igen fontos párhuzam, de ezzel lényegében véget is ér a hasonlóság. A pankrátor érdességével, szikár minimalizmusával szemben ugyanis a balettfilm rendkívül erős képi szimbolikát használ, egymást váltják az álomjelenetek és a realitás, és a gyakran előforduló filmes utalások, valamint a történet gerincét, dramaturgiáját meghatározó gyönyörű Csajkovszkij-mű miatt összetettebb, barokkosabb a világa. Hozzá még a művészetről úgy általában is el akar mondani valamit a rendező. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy a Fekete hattyú többféle értelmezést kínál.

Az, hogy mivel járhat a mindenáron tökéletességre törekvés, persze egyértelmű szála a történetnek. Nina Sayers lehetőséget kap arra, hogy megvalósítsa a legnagyobb lehetőséget, ami a balettvilágban adódik: eltáncolhatja a Hattyúk tava főszerepét. Csakhogy nem csak a tiszta és szűzies fehér hattyú, hanem a romlott, ármánykodó fekete bőrébe és pszichéjébe is bele kell bújnia. S éppen ez a legnehezebb, hiszen Nina babaházban nevelkedett, 28 éves kora ellenére úgy él, érez, mint egy tapasztalatlan gyerek, anyja lelki terrorja alatt. Ennek láttán minden különösebb agyalás nélkül beugrik  Brian De Palma Carrie-je, azzal a különbséggel, hogy míg Carrie a környezetét pusztította el, Ninának egy kicsit önmagát kell megölnie, a pokolra kell mennie ahhoz, hogy legyőzze vagy inkább megkettőzze saját énjét. Aronofsky - és kitűnő operatőre, Matthew Libatique - érzékletes képekben mutatja meg a lány utazását Skizofréniában. Ha kell, vaskosan realisták, amikor a táncosok testet gyötrő kínlódását, a társulatban dúló rivalizálást és acsarkodást mutatják, és ha a sztori úgy kívánja simán lépdelnek át álomjelenetből valóságba és vissza. A rendező minden gátlás nélkül használ a filmtörténetben már untig ismételt motívumokat, például a tükörjelenetet. Megjegyzem, éppen a mainstream felé tett engedmények, egy-két hatásvadász, színpadiasra sikeredett jelenet gyengíti ugyan itt-ott a film értékét, ám az egész munka van elég erős ahhoz, hogy a pszichotrillerbe hajló mese japán horrorokból importált beállításait is megeméssze.

Mert erős a képi világa, pompásan használják ki a muzsika dramaturgiai hatásait (a filmzene szerzője Clint Mansell), és mert olyan színészeik vannak, amilyenek. Azt, hogy a tengerentúli és francia színészeket mennyire nem lehet beskatulyázni, arra mindenekelőtt Natalie Portman a jó példa. Alakítása annyira erős és hiteles, hogy csak arra gondolhatunk: neki is pontosan úgy meg kellett küzdenie a szereppel, mint Ninának. Vincent Cassel a pofátlan és magabiztos koreográfus figurájában remekel és a sok jó teljesítmény közül kiemelném Mila Kunis (Lily) és Barbara Hershey (Nina anyja) játékát.

Mert erős a képi világa, pompásan használják ki a muzsika dramaturgiai hatásait (a filmzene szerzője Clint Mansell), és mert olyan színészeik vannak, amilyenek. Azt, hogy a tengerentúli és francia színészeket mennyire nem lehet beskatulyázni, arra mindenekelőtt Natalie Portman a jó példa. Alakítása annyira erős és hiteles, hogy csak arra gondolhatunk: neki is pontosan úgy meg kellett küzdenie a szereppel, mint Ninának. Vincent Cassel a pofátlan és magabiztos koreográfus figurájában remekel és a sok jó teljesítmény közül kiemelném Mila Kunis (Lily) és Barbara Hershey (Nina anyja) játékát.