A Nagyszederfa

A mágikus realizmus mesterének Naplóját mostanában gyakran lapozgatom, legszívesebben rácegrespusztai meséinél időzöm. Ott született 1936. májusában. Apja uradalmi ügyintéző volt, a családot 1951-ben kitették a szolgálati lakásból, akkor költöztek Tüskéspusztára. Az író által Rácpácegresnek becézett kistelepülésről Sárszentlőrincre járt iskolába. Később a fehérvári cisztereknél diákoskodott, de miután az iskolát 1948-ban államosították, szülei hazavitték, egy idős tanár magántanítványa lett. Szekszárdon érettségizett, majd az ELTE BTK-n szerzett magyartanári diplomával az Esti Pécsi Napló újságírójaként kezdte élet-iskoláit. Budapestre 1965-ben költözött,  szabadfoglalkozású íróként több lapnál dolgozott.

Fehérvárra ritkán jött, de ha meglátogatott bennünket, az ünnep volt a vendéglátóknak, a rajongó olvasóknak.  Varázslatosan tudott írni, mesélni a kisfiúról meg az oroszlánról, Berzsiánról és Didekiről, a Szegény Dzsoniról és Árnikáról. Felnőtteket és gyerekeket egyaránt elbűvölt a Négyszögletű  Kerek Erdőről szóló meséjével, Bab Berci kalandjaival és a többiekkel. Egyik dedikálásán vallott nekem arról, hogy mindenből mesét csinál, mint a pusztaiak. Így magasztosult irodalmi hőssé Rácegres egyetlen megmaradt tanúja, a Nagyszederfa, amelyről az a hír járta, hogy nem lehetett kivágni, mert rajta van a katonai  térképen. Kisfiúként a fák királyának gondolta, ám amikor egy tévéforgatáson el akart dicsekedni az ő faóriásával, döbbenten tapasztalta: alacsony, ritka lombú,  vén törpe lett. Vaskos törzsének dudorai, odúi azonban sejtették hajdani méreteit. Arról is beszélt, ha Soponya, Sáregres környékén járt, mindig érezte, mennyire ehhez a tájhoz tartozik. Egyik mondata ma is él bennem: "A Mezőség tele van életerővel, ha lebökök egy ágacskát, megered."

A páratlan mesélőt, a kedves embert, aki 2006. decemberében telepedett az égi Nagyszederfa alá, ne feledjék, olvassák! Sárszentlőrinci emlék- és meseházát pedig látogassák!