Szörnyű, vakot vezet bolond

Súlyos tragédiát mutatott be a Vörösmarty Színház, William Shakespeare egyik örökbecsű művét. A Lear király, akárcsak a szerző többi remekműve, számos értelmezést megért már az idők során, ami nem véletlen: Szerb Antal szerint költészete maga a teljesség, az egész világ benne van. A fehérvári változatban Bagó Bertalan rendezése is több árnyalatot, réteget bemutat, noha felfedezhető benne egy erőteljes ív, gondolat, amire az egész felfűzhető. Ez pedig nem más, mint a kor- és generációváltás, a rend, annak felbomlása és a felépülő új rend, amely azonban törvényszerűen káoszba, harcba vezet.

Lear kialakított egy hierarchikus, tulajdonképpen diktatórikus rendszert, hozzá formát, stílust, külsőségeket, amellyel ezt a világot vezette. Szétosztja birodalmát, lemond a hatalomról, de túl akarja élni önmagát, abban a hitben, hogy a háttérből irányíthat. Keservesen csalódnia kell. Az új generáció nem kér sem belőle, sem abból, amit ő képvisel. Csakhogy az új uralkodók sem jobbak, sőt. A fiatalokból hiányzik az erkölcs csírája is, „túlkompenzálnak" mindent, átlépnek a normális határokon, mert a régi rend őket is megfertőzte, magához láncolta. Kérdés, hány generáció kell ahhoz, hogy tiszta lappal indulhasson minden.

Ez a világ a hazugoké és a talpnyalóké. Lear és Gloster is rettenetesen megbűnhődik, mert az arra méltatlanokat jutalmazza. A királynak meg kell őrülnie, hogy bölcs emberré váljon, Glosternek meg kell vakulnia, hogy tisztán lásson. A rendező és dramaturg, Tucsni András a nyelvvel is jellemez. Az idősebb generáció Vörösmarty Mihály fordítása alapján szólal meg, míg a fiatalok Nádasdy Ádám szövegét használják. Lear és Gloster aztán fokozatosan átveszik ezt az újabb, maibb nyelvezetet, és talán egyedül Kent beszél mindvégig a régies fordulatokkal. Ő az , aki kezdetektől fogva emberségesnek, hűségesnek, elveihez ragaszkodónak mutatkozik.

A rendezés erős, a színpadképek látványosak, egy-két jeleneten azonban még csiszolni kell, ideértve az előadás ritmusát is. Ezzel együtt érdekesnek és izgalmasnak találtam a darabot, amelyhez kifejezetten illik a kortalan jelmez és a jól kitalált díszlet. Amelyek „beszédesek", hiszen a rend felbomlásával, az árulások nyilvánvalóvá válásával lehullanak a színpadi leplek is, változnak a jelmezek. A Székesfehérvári Helyőrségi Zenekar szinte mindvégig jelen van, eleinte Lear kísérőiként, az általa kiépített rend egyik formai elemeként, aztán a jeleneteket, párbeszédeket is a Ruff Tamás karmester által vezényelt zenekar Dobri Dániel által írt zenéje kíséri. A színpadot fura, bábszerű figurák tagolják. Elvont figurák, ám jól tudjuk, hogy minden hierarchikus rendszernek megvannak a maga közéti szobrai.

Beszélgettem Bagó Bertalannal, aki elmondta, hogy passiójátékot lát a Lear királyban. Kétségtelen, hogy a két főszereplő Canossa-járása, Edgar hasonló sors-útja, és néhány formai megoldás utal erre. Ahogy egyébként azt Bagó Bertalantól megszokhattuk, a második felvonás erősít rá igazán az arra, amit az elsőben már megalapozott.

A színészekre nem lehet panasz. Mindenféle manír nélkül alakítják szerepeiket, és tolmácsolják a fordítástól függetlenül nehéz szöveget. Cserhalmi György (Lear) és Gáspár Sándor egyaránt meggyőzőek a gőgtől a tragikus megvilágosodásig jutó úton és Derzsi János is hiteles a bölcs, tisztánlátó Kentként. Az előadás nagy erénye, hogy a fiatalabb színészek is kifejezetten jól teljesítenek. Radnay Csilla (Goneril), Varga Gabriella (Regan), Földes Eszter (Cordelia), Makranczi Zalán (Edmund) Sághy Tamás (Cornvall), Krisztik Csaba (Edgar) csak dícsérhetőek,

A tragédia komorságát a groteszk enyhíti. Itt-ott nem tudtam eldönteni, hogy utóbbi a rendezés immanens része-e, de ez alig ront ezen a Lear királyon, amely nagy és merész színpadi vállalkozás.