Nem csak a szája jár, a lába is - Csernik Szende lábbal bábozik

Csernik Szende egy igazi jelenség. Szinte áramlik belőle a mese, amivel nem csak a gyerekeket de a felnőtteket is megbabonázza.

Vasárnap a Hetedhét Játékmúzeumban tartott lábbábos előadásán legalábbis ezt a hatást érte el. De ne szaladjunk ennyire előre, a történet eleje ugyanis épp olyan fontos mint a vége – legalábbis Szende szerint, aki párperces késéssel kezdte műsorát. Mint kiderült, keringett a városban egy darabig, mire idetalált.

Ahogy megérkezett babáival kendőivel és egyéb kellékeivel felszerelve, átrendezte a teret, majd kapkodva átvedlett erdővel és házzal borított szoknyájába, ami alól csak két lába kandikált ki. Az egyik talpán a farkassal, másikon a szegény székellyel. Aki nem csak fátvágni de citerázni is tudott.

Szende nem hagyta meseközben pihenni a közönséget sem. Együtt kellett vele varázsolni, mondókázni és aki nem csinálta becsülettel a feladatot, az biztos lehetett benne, hogy a következő viccet róla süti el a bábművész.

Persze a gyerekek nem szorultak motivációra, csüngtek a mesemondó minden szaván. Nem is csoda, hiszen a sodrófát laskasűrítőnek, a csalánt csihánynak, a meztelencsigát pedig csórécsigának hívta, amin nem csak a porontyok de mi is jót derültünk.

Mire elérkezett a második, jóízű székely történet, már nem lepődtünk meg semmin. Az egyik apukából az előadó öreg, ráncos anyókát faragott, két fiatalból pedig menyecskét és jó székely fiatalembert. Utóbbi pödört bajszot is kapott az orra alá, mert anélkül nem férfi a férfi – bölcselkedett Szende.

Műsorában megcirógatta, megcsikizte a gyerekeket és mindenkit erre buzdított, mondván:

– A porontyainkat kellene simogatni nem az okostelefont éjt nappallá téve.

Szavai megint csak mosolyt csaltak az arcokra, mindamellett éreztük, szomorú, hogy erre figyelmeztetni kell az embert.
A történet végén, házifeladatot is adott a gyerekeknek: mondják el mindenkinek. napi egy mese kell, amit még az „ősi wifivel”, a beszéddel adunk át egymásnak.

A foglalkozás után beszélni is volt alkalmam a székely származású hölggyel. Társalgásunk – számomra – több meglepetést is tartogatott. Azt gondoltam, ha Szende kilép a mesemondó szerepből és velem kezd el kommunikálni, megváltozik a hangneme, a hangsúlya, de ugyanolyan volt mint mikor ott állt a gyerekek előtt: jókedvű, viccelődő, természetes. Nem magyarázott bonyolultan, nem akart semmi olyannak tűnni, ami nem volt.

Elmesélte Sepsiszentgyörgyön született és képzőművészetet tanult. De a mesélés művészetét nem onnan, hanem otthonról tanulta.

– Nálunk minden a meséről szólt és nem csak a gyerekeknek meséltek a szüleim, hanem egymásnak is. Ebben nőttem fel – mondja nekem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez.

A bábművésznő egyébként kilenc éve jött Magyarországra – ahogy ő mondja – szerencsét próbálni és körülbelül ennyi ideje már annak is, hogy gyerekekkel (és felnőttekkel) foglalkozik.

– Gyönyörű a magyar nyelv, ha meggondoljuk a mese lényegét is kifejezi. A fabulával képeket ültetünk el a gyermeki agyba, amiket aztán a felcseperedők később megértenek és felhasználnak. Képessé(!) válnak arra, hogy megoldjanak dolgokat. Akinek nem meséltek otthon a szülei, annak nagy valószínűséggel nehezebb dolga lesz majd életben – vélekedik.