Lélegzetelállítóan szép és szuggesztív zenélést hallottunk a művésztől Baráti Kristóftól

A névről az idősebb zenebarátoknak először nyilván az 1957-ben az Állami Hangversenyzenekar művészeiből alakult, Tátrai Vilmos hegedűművész vezetésével 1987-ig működött, alkalmanként fúvósokkal is kiegészült Magyar Kamarazenekar jutott eszébe, mely együttes a klasszikus szerzők műveinek magas színvonalú megszólaltatása mellett ősbemutatók sorával óriási érdemeket szerzett a kortárs magyar zene ápolásában is. Noha az 2011 októberében alakult Új Magyar Kamarazenekar nem tekinti magát e rég megszűnt együttes jogutódjának, deklarált céljai részben hasonlóak: a magyar vonós hagyományok ápolása és a magyar zenekultúra terjesztése bel- és külföldön. Vezetőjük Bánfalvi Béla Liszt- és Bartók-Pásztory díjas hegedűművész, aki negyedszázadon át a Budapesti Vonósok koncertmestereként szerzett ismert nevet magának. A rendkívül tapasztalt, kiváló muzsikus (több alkalommal volt lehetőségünk hallani őt az elmúlt években) személye új együttese esetében is garanciát jelentett a zenekari játék magas színvonalára – várakozásunkban nem is kellett csalatkoznunk.

Baráti Kristóf hegedűművész mára túlzás nélkül a legkeresettebb világnagyságok közé emelkedett. Fotó: Koppán Viktor

Az Új Magyar Kamarazenekar három kompozíciót szólaltatott meg: az első részben Jean Sibelius Andante festivo című karakter-darabját, a szünet után Edward Elgar Szerenádját (op. 20) és Edvard Grieg Holberg-szvitjét. Valóságos zenés utazás részesei lehettünk tehát, Európa északi-nyugati tájain barangolva a finn, az angol és a norvég zene kiválóságainak kalauzolásával. Grieg darabja Ludvig Holberg, a skandináv felvilágosodás vezető egyénisége, a norvég nemzeti irodalom megteremtője születésének 200. évfordulójára 1884-ben íródott zongorára (egy évvel később írta át vonószenekarra). Elgar műve 1892-ből, a Sibelius-darab 1922-ből való. Gondolatébresztő műsor volt: jóllehet mindhárom darab a késő romantika stílusát képviselte, más-más karaktereket képviseltek. S be kellett vallanunk: zenei értékük sem volt messze azonos: Sibelius önismétlésekbe merülő kompozíciója meglehetősen sápadtnak tűnt Elgar finoman érzelmes muzsikája, valamint Grieg szenzációs barokk-stílusimitációi mellett. Az Új Magyar Kamarazenekar ezúttal meglehetősen kis létszámú együttest állított pódiumra: a 12 muzsikus perfekt technikai felkészültséggel, gondosan kidolgozott artikulációval szólaltatta meg a műveket. Érzésem szerint a Holberg-szvithez jutottak ezúttal a legközelebb, különösen az igen hatásosan előadott lassú tételben. Gyanítom (a koncepcionális döntéseken túl) a megszokottnál kissé gyorsabb tempóvételek e kis létszámnak is voltak köszönhetőek, melynek következtében a zenekar hangzása inkább volt karcsúnak és pasztellesen finomnak, mint átütő erejűnek mondható.

Különösen a szólista, Baráti Kristóf fantasztikus intenzitású, ezer színben pompázó hegedűjátéka mellé állítva. Az együttes állandó vendégművészének számító hegedűs (nagy sikerű bemutatkozó hangversenyükön, 2012. január 17-én is vele álltak először pódiumra) a 2010. évi moszkvai Paganini-verseny megnyerése óta mára túlzás nélkül a világnagyságok közé emelkedett. Két versenymű előadójaként érkezett most, Bach E-dúr hegedűversenyét (BWV 1042) és Mendelssohn 13 évesen komponált, sokáig lappangó, 1951-ben Yehudi Menuhin által felfedezett és bemutatott d-moll koncertjét játszotta. A hangzás csodálatos gazdagsága kristálytiszta intonációval, transzcendens virtuozitással, tűhegyesen pontos formálással, kifogástalan ízléssel és mindenekelőtt az ismert, rengeteget játszott darabokat is teljesen új fényben láttatni tudó eredeti és mélyen muzikális koncepcióval párosult ebben a világszínvonalú, lélegzetelállítóan szép és magával ragadóan szuggesztív zenélésben.

A nézőteret zsúfolásig megtöltő közönség nagy tapssal köszönte meg a művészeknek a szép koncertet, melyet Bach népszerű Air-jének hangulatos előadásával csendített ki a zenekar.