Bella, az alázatos fordító

Folytatódnak a Bella István emlékév programjai, a sorozatot a költő gyermekkorának helyszíne, Sárkeresztúr önkormányzata irodalmi szervezetekkel karöltve hirdette meg tavaly. A jeles költő és műfordító születésének és halálának évfordulójához kapcsolódó emlékévben szerveztek már irodalmi estet a kis faluban és Székesfehérváron, de még Velencén is.

Legutóbb Fehérváron, a Vörösmarty Társaságnál vendégeskedett Zsille Gábor költő, műfordító, akinek Bella István halála előtti utolsó nagyinterjúját adta. Az ifjú kolléga azóta is hűen őrzi a nagy költőelőd emlékét. Ezúttal Bella műfordítói munkásságáról esett szó, főleg a lengyel irodalom kapcsán.

A mindig áradóan és szórakoztatóan mesélő Zsille Gábor ezúttal sem okozott csalódást szép számú közönségének: a téma, a fordításokra vonatkozó tudnivaló mellett számos személyes, olykor mulattató történettel szolgált Bella Istvánról. Mindenekelőtt azonban elmondta, a szerző költészete legalább olyan kiváló, mint műfordítói munkássága. Maga pedig azokat a költőket becsüli igazán, akik fordítanak is, hiszen ez a munka az „alázat iskolája” (bizonyára nem véletlen, hogy Zsille Gábor is mindkét területen tevékenyen alkot, ráadásul Bellához hasonlóan a lengyel irodalom áll szívéhez a legközelebb – a szerk.). A fordítással ugyanis az író a másikat szolgálja, s azon munkálkodik, hogy társát a maga nyelvén népszerűsítse, ismertté tegye. Azonkívül, a fordítás jó játék, a költő amolyan színész is olyankor, hiszen belebújik valaki másnak a bőrébe, megpróbálja fölvenni annak énjét, formavilágát.

Az esten több lengyel szerzőről is szó esett, akiknek műveit Bella István lefordította. Zsille Gábor az egyik könyvvel
Fotó: Molnár Artúr

Belláról szólva Zsille Gábor kifejtette: számára a költészet nem világmegjelenítés, hanem önkifejezés volt. Minden versbe magát írta bele, a szavakkal valami személyeset akart átadni. Fordításai közül fontosak a finnugor témájúak, e népek költészetéhez már érett fejjel, 40 éves korára jutott el. Lengyelországi útjára korábban, 1969-ben került sor, ekkor ösztöndíjjal fél évet tölthetett el Varsóban. S mit ad Isten? A házban, ahol lakott, szomszédja nagy meseírónk, a már szintén elhunyt Lázár Ervin volt (aki ugyancsak ösztöndíjjal tartózkodott a városban). A két nagyszerű író tehát Varsóban kötött barátságot, és sok időt töltöttek együtt. Lázár azonban előbb hazajött, Bella pedig maradt, új társakra találva – mesélt Zsille Gábor, aki Bella emlékeit idézve sokszor emlegetett két egyetemista lengyel lányt, akikkel a költő jó barátságot kötött, s napjai nagy részét is velük töltötte. Mint Zsille fogalmazott: Bella mindig úgy mesélte, hogy ezek a lányok amolyan bolondos, nagyon romantikus, az irodalomért rajongó fehérnépek voltak, egészen mások, mint akkoriban a magyar lányok

A lengyelországi tartózkodás tehát nagy benyomást tett a költőre, aki utólag azt érezte, hogy több időt kellett volna kint töltenie. A nyelvet mindenesetre így is igen jól megtanulta, és később itthon minden alkalmat megragadott arra, hogy lengyelül beszéljen.

A fordításokra rátérve Zsille Gábor több lengyel szerzőt említett, akik hatással voltak Bellára, közülük akadt, aki gyerekverseivel ragadta meg. A legnagyobb munka azonban a lengyel romantikus irodalom nagy költője, Adam Mickiewicz Ősök című művének fordítása volt. Ez a közel 6300 soros munka nehezen állt össze, Bella éveken át fordította, már csak azért is, mert egyszer abbahagyta. Az 1977-ben kezdődött fordítást a költő anyagi okokból, 800 sor után szakította félbe, mert családja számára biztosítania kellett a megélhetést, ami a fordítói tevékenységgel nem valósulhatott meg.

Az Ősökkel végül 1999-ben végzett, a kötet 2000-ben jelent meg magyarul, de, mint kiderült: Bella utólag nem volt teljesen elégedett, sok pontosítani valót talált. A javítást, az újabb kiadást azonban csak tervezte, arra már nem volt ideje, lehetősége, hiszen 2006-ban, mindössze 66 évesen elhunyt