Az utolsó szocrealista író

Az írói pálya két ponton bizonytalan - az elején és a végén. A többiről lehet értelmes vitát folytatni. A kritika folyamatos érdeklődése Esterházy iránt 1979-től datálható (Termelési regény). Jó, tudom, a Fancsikó és Pinta 1976-ban az év legjobb első prózakötete lett, ám gondoljunk (merészen) egy korábbi generáció debütálására! Az akkori ítészek szerint 1951 legígéretesebb verse Ancsel Éva: Öreg kínai a felszabadító néphadsereghez című rímes szövege volt.

Az 50-es éveknél maradván: ekkor kezdett gyermekvédelmi felügyelőként dolgozni a VII. kerületi gyámhatóságnál Konrád György. Tapasztalatait regénybe foglalta (A látogató, 1969). Haraszti Miklós betanított munkás volt a hetvenes évek elején a Vörös Csillag Traktorgyárban. Erről és ebből született a Darabbér című szociográfiája. Esterházy 1974-től tevékenykedett mint számítástechnikai rendszerszervező a Kohó- és Gépipari Minisztérium Ipargazdasági, Szervezési és Számítástechnikai Intézetében. Az intézet sajátos légköre, alakjai és emberi kapcsolatai inspirálták a Termelési regényt (1979). Íme, egy kelet-közép-európai modell: az íráskészséggel megáldott, szabadon lebegő értelmiségit nehezen asszimilálja a társadalmi munkamegosztás, azaz sehogy, mire ő az irodalom felé szökik. Konrád bölcselkedve, Haraszti kardosan, Esterházy megkerülhetetlen bolondozással. (Nincs is olyan foglalkozás, hogy író )

A magyar irodalomtudományosságban a 70-es évek közepétől/végétől egy elméleti fordulat zajlott le. Egyre ezoterikusabb nyelven kezdték elemezni/méltatni a műveket. Esterházy úgy úszta meg a szakmai luxusrezervátumot, hogy népszerűvé vált. Például azért, mert - úgymond - vicces. ( Élt egyszer egy rendőr. Ez a rendőr egyszer, volt rá oka, megcsókolta a gumibotját. ) Nyilván ennél sokkal rétegzettebb, kifinomultabb az echte E. P. szöveg.

Vessünk egy röpke pillantást a jellemzőire!

Három alapsajátosságát emelem ki: az anekdotá(k)ra épülő kompozíciót, az ironikus nézőpontot és a nyelv meglovagoltságát (Esterházy itt erőst nyeregben van). E. P-nél a fontos kérdések a szavak szintjén dőlnek el, ezért a vendégszövegek sem hamisak, a bekezdések és mondatok előtt már minden tisztázódott. Ezért nincs szüksége a monumentalitásra. Regényei lírai szálra felfűzött anekdoták leporellói. Szinte tökélyre fejlesztette az anekdota kisepikai műfaját, és át is alakította, megteremtve pl. a lélektani/drámai változatot is. Esterházytól a polgári nagyregény helyett kis történetek érzékeny gyűjteményét/albumát kapjuk. Iróniája arisztokratizmusának érinthetetlen (és az ezredfordulóra értelmetlenné vált) magasából szól, ami hol burok, hol könnyűlovassági vért. Intellektualitásának szükségszerű velejárója a fordított beszéddel való játék. Ehhez képest jóval ritkább nála az önirónia (ennek legyen elég az írói lét vállalása). Általános módszere, hogy mielőtt még gúnnyá válna a sok helyeslő tagadás vagy tagadó helyeslés, hirtelen elrontja a nyelvet egy slampos kiszólással, bugyuta szóviccel, közhellyel, rövid, faragatlan közbevetéssel. Mondhatni normális hangra vált (bocsánat! - sugallja).

Nyelvi virtuozitása akként jellemezhető, hogy Esterházy sokkal többet dolgozik a tapétán, a háttérrajzolaton, mint magán a választott tárgyon. S ha mégis, akkor - metaforikusan szólva - a realizmus barokkja helyett a posztmodern rokokójával szórakoztatja magát. Szellemes, olykor-olykor kecses. Az ő utánozhatatlan (mert minek is) nyelvén nem lehetett/lehet felépíteni egy új világot, de át lehetett vele világítani a szétomlóban lévőt. Ilyen értelemben E. P. volt az utolsó szocialista realista író.

Hogy hányadán állok vele? Mint Petőfi gróf Teleki Sándorral - vallanám/vállalnám szerénytelenül. Mindenek előtt való a respublika, aztán valahogy mégsem működik nemesek (!) nélkül.