Egy elfeledett húsvéti szokás: a sibálás

Ma már kevesen emlékeznek rá, hogyan készül a siba, s hogy miként használták. Herkli Antal és Pátkai István e különös szokás rejtelmeit tárta föl a fiatalok előtt a hagyományőrző kézműves délutánon. Lányoknak tojásfestés, fiúknak sibafonás - hirdették a plakátok, s a gyerekek éltek is a lehetőséggel. Herkli Istvánné Marika vezetésével szebbnél szebb festett tojások készültek. Drozdikné Nagy Ágnes Tünde tanítónő irányításával színes papírból kakaskák és tojásdíszek készültek, még az anyukák is bekapcsolódtak a munkába.

Herkli Tóni bácsi hatalmas köteg fűzfavesszővel érkezett, no és persze az éles bicskát, a spárgát és a metszőollót sem hagyta otthon. Mindezek segítségével látott neki a sibafonáshoz. Akik nem hallottak még e szokásról, bizonyára értetlenül kapják föl a fejüket, ha meghallják Pátkai István szabatos leírását:

- A siba egy fűzfavesszőből font, hatvan-nyolcvan centiméter hosszú korbács, amivel a fiúk, férfiak a húsvéti locsolkodás alkalmával - mintegy ráadásként - jól elnáspángolták a lányokat, asszonyokat, illendő sibálóvers kíséretében.

Persze, a húsvéti korbácsolás, vesszőzés célja nem az asszonynép megverése. Ez a népszokás a húsvéthoz kötődő jelképes termékenységi és megtisztulási varázslatok egyike. A rítus elsősorban a lányok, asszonyok szépségének kiteljesítését célozza, hiszen úgy tartják, a sibált lány egészséges, friss, szép lesz. Bizonyos településeken a sibálás a locsolást helyettesítette. Pázmándon és Tordason ma is élő népszokás. A pázmándi legények a következő versikét mondják: "Sibiribi tojásos, / keléses, bolhásos, / esztendőre frissebb légy, / ne olyan lusta, mint most."

A ráckeresztúri szokásokról Pátkai István ezt meséli:

- A kanálispartról begyűjtött frissen serkenő fűzfavesszőkből már virágvasárnap körül megfonták a legények és a nagyobb fiúgyermekek a sibájukat. A kicsi fiúk számára apjuk vagy nagyapjuk készítette el. Mivel nekem sem apám, sem az egyetlen élő nagyapám nem foglalkozott ilyesmivel, ezért családunk pótnagyapja, nagyanyám egyik sógora, a drága emlékű Bilik János bácsi készítette első sibáimat.

Herkli Antal a különbözőségekre világít rá:

- Keresztúron leggyakrabban nyolc szálból fonták a négyszögletes keresztmetszetű sibát. A keresztúri sibának ugyanis az a jellegzetessége, hogy a felső, vékonyabbik végén levő szem miatt nehéz megfonni. S ahogy mondta, azonmód mutatta is a lelkes érdeklődőknek, az első osztályos Lukács Krisztiánnak és a hetedikes Izsó Janónak.

A fiúk, férfiak húsvéthétfőn locsolni és persze sibálni indultak, akár egyedül, akár a barátokkal együtt végigjárták a rokonokat és az általuk ismert lányos házakat. Ahol beengedték őket, a jól ismert locsolóversek és a locsolkodás után, mintegy ráadásként, hozzákezdtek a sibáló vershez és a sibáláshoz is. "Sibi ribi, macska ribi, / tetves ne légy, bolhás ne légy, / jó friss légy, / fazekakba, tányérokba kárt ne tégy!" - szavalták lelkesen, tán a vers értelmét sem tudva. Arra figyeltek, hogy lassan mondják, és minden szótagnál gondosan rásuhintsanak a sibával a lányra vagy asszonyra.

A sibafonás módja, nyolc szál vesszőből

Pátkai István így mesélte el a sibafonás módszerét, lépéstől, lépésre: "Az előkészített, minél hosszabb vesszőket a vékonyabbik végüknél összeillesztettük, és a vastagabbik végüknél egyforma hosszúra vágtuk. Az így kiválasztott nyolc szál vesszőt a vékonyabbik végüktől úgy jó tíz-tizenkét centire madzaggal összekötöttük, és az összekötés alatt kezdtük el összefonni. Aztán óvatosan visszahajlítottuk, a madzaggal kötött csomót kibontottuk, hogy az így szabaddá vált vékony vesszővégeket be tudjuk fonni a siba folytatásába. Ez lett a szem. Mikor ezeket a szabad szálakat elfontuk, folytattuk a fonást a vesszők vastagabb vége felé, míg teljesen el nem fontuk a szálakat. Majd a kettéhasítással elvékonyított kilencedik szál vesszővel betekertük, összebandázsoltuk."