Az ötvös, aki viselhető szobrokat készít

Rozsnyai Béla Erdélyben született, Marosvásárhelyen. Szülei egy egyszerű, ám biztonságosnak látszó egzisztencia felé irányították. Így lett fogtechnikus, amit ugyan szakmaként nem szeretett meg, de a munka közben elsajátított technikának és az anyagismeretnek ötvösként és szobrászként a mai napig nagy hasznát veszi. A benne megszülető víziók, formák állandó alkotásra késztették, folyamatosan kerültek ki kezéből munkák, amelyek akkor még nem a képzőművészetet jelentették számára, hanem az önmegvalósítást, de ma már úgy látja, hogy az egy ösztönös felkészülési folyamat volt.

1980-ban nyert első alkalommal díjat Univerzum című alkotásával, Bukarestben. Azóta számos kiállítása nyílt meg Japántól New Yorkig, Svédországtól Máltáig.

A legutóbb szerzett elismerése a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Iparművészeti és Tervezőművészeti Tagozatának szakmai különdíja, amelyet szeptemberben vehetett át, mintegy jeleként annak, hogy Magyarországon ma már nem kívülállóként tekint rá a szakma.

Somodi Anett művészettörténész szerint az MMA Iparművészeti és Tervezőművészeti Tagozatának szakmai különdíját Rozsnyay Béla azért kapta, mert ő az a művész az Ötvösművészeti Biennálén, aki folyamatosan új ötleteket mutat be, új alkotásokat állít ki. Mindig innovatív, különleges, játékos megoldásai vannak. Az is fontos szempont volt, hogy az organikus vonalat képviseli. Ezzel kapcsolatban a művész elmondta: a folyamatos megújulás a teremtés lendületéből adódik. Szerinte az alkotás nem más, mint „létrehozni az addig nem létezőt. Unalmas mindig ugyanazt csinálni vagy hasonlókat”.

„1983 óta érzem úgy, hogy valóban művész vagyok” – fejtette ki Rozsnyay Béla, hozzátéve: „akkor sikerült egy olyan kiállítási anyagot összeállítanom acélszobrokból, amely meglepte a szakmát és tulajdonképpen engem is.”

Keppel Márton művészettörténész szerint Rozsnyay Béla

„habitusát tekintve Homo Ludens – játszó ember –, aki erőlködés és verejtékcseppek nélkül alkot belső késztetésből, legfőképpen saját örömére és szórakoztatására. Szobrai között találunk kitalált lényeket, megszemélyesített alakzatokat, személyes mitológiájából életre hívott teremtményeket”.

Alkotásai többnyire organikusak, de van néhány konstruktivista is, ilyen a Könyvkatedrális című munkája és vannak olyanok, amelyek a science fiction világát idézik. Organikus szobrai annyira beleolvadnak a környezetbe, hogy egy nemrégiben rendezett virágkiállításra húsz műve kapott meghívót.

Azt, hogy milyen anyagból dolgozik, többnyire a lehetőségek döntik el. Ez a kényszerhelyzet a Dániában töltött évek alatt volt számára a leginkább jellemző. A menekülttáborban a legalapvetőbb eszközöket is nélkülöznie kellett, így a semmiből kellett mindent felépítenie. De ezt inkább a kreativitás és a helyzetfelismerés próbájának tekintette, és olyan anyagba mintázta mondanivalóját, ami épp elérhető volt. Így született meg egy ébenfából készült szobor, melynek szépsége a fa természetes erezete. Épp azért nem díszítette túlzottan, hogy ne vesszen el az anyag fő jellemzője. Mint kiemelte:

„a rendelkezésre álló anyagok magukban hordozzák a lehetőségeket, amelyeket ki kell használni, nem pedig azon siránkozni, hogy éppen nincs miből dolgozni.”

Azt is hozzáteszi, hogy az elképzelések is befolyásolják az anyagválasztást, ugyanis egy légies szobrot inkább acéllemezekből állítana elő, nem pedig ezüstből. A mozgó és zenélő szobrokhoz is az acél a legjobb.

Fő múzsája a természet, de – a művész szavaival élve:

„az egyik alkotás egy másikat szül. Amíg elkészítek egyet, beugrik másik kettő ötlete. Végül ott tartok, le kell rajzoljam, hogy el ne felejtsem a terveket.”

Erős és független szemléletét nem befolyásolják a közvetlen élmények. A világ bármely pontján töltött idő nyomtalanul repül el a művei mellett. Ez olvasható ki életművéből, hiszen nincsenek olyan szakaszok, ciklusok a művészetében, amelyen kimutatható lenne a dán, a svéd vagy a máltai tartózkodás hatása. Mindig megőrzi saját formavilágát, jellegzetes játékos stílusát. Ennek az általánosan elfogadott megközelítésnek némileg ellentmond viszont Somodi Anett művészettörténész, aki felhívja a figyelmet arra, hogy a dán hatás szerinte mégiscsak érzékelhető Rozsnyay Béla azon műveiben, amelyek Dániában születtek. Ezek a munkák jóval letisztultabbak, de nem rántják ki a művészt befelé forduló, mítoszokból táplálkozó világából. Így született meg az Atlantisz legendáját feldolgozó anyag, bronzből készült szobrok formájában. Erről az anyagról Balog Mihály ötvösművész azt mondta, hogy a festészetből ismert pointilizmussal rokonítható a szobrok felépítésének technikája. Ezzel eddig nem ismert egyedi világot teremtett a művész.

A művészettörténész szerint Rozsnyay Béla alkatilag olyan, akit hajt az állandó kísérletezés, a nyitottság, az érdeklődés az új dolgok iránt.

Alkotásai közül ki kell emelni az ékszereket, amelyeket többen viselhető szobroknak neveztek. A művész ezzel kapcsolatban kijelentette:

„Alkotásaim között a határ elmosódik: van olyan ékszer, amely szobor és van olyan szobor, amely ékszer. Nem szeretem a szigorú kategóriákat.”

Az ékszerek erőteljes, szoborszerű formák. Abban különböznek a szobroktól, hogy egyrészt az emberi test jelenti számukra a talapzatot, másrészt pedig viselhetőek.

Megint csak a határok összemosódásából születtek az olyan szobrok, amelyek ékszerben végződnek. Az ékszer szerves része a szobornak, de le lehet venni róla és hordható. Ezek a munkák a képzőművészethez sokkal közelebb állnak, mint az iparművészethez, hiszen ezekből még kis sorozatot sem állít össze, sőt a legtöbb ékszerből még másodpéldány sincsen. Annyira egyediek tehát, hogy öntőforma sem készül róluk. Ha véletlenül nem sikerül az öntés, bizony nem lesz ékszer.

A művész fontosnak tartja, hogy az ékszerek a szobrokkal párhuzamosan készülnek, nincs olyan, hogy egyik időszakban csak szobrok születnének, másikban kizárólag ékszerek. Azt is kiemelte, hogy az ékszerek is ugyanazért készülnek, mint a szobrok – mint mondta: „mert van ötletem, és meg akarom csinálni”. Elsősorban belső indíttatásból születnek, megrendelésre szinte soha vagy csak nagyon ritkán.

Rozsnyay Béla újabban zenélő szobrokkal kísérletezik. Most már túl van az első fázison, amikor az volt az elsődleges szempont, hogy az alkotások megszólaljanak. A következő szakaszban olyan eszköz készítése a cél, amely elsősorban hangszer, s majd csak ezután nyeri el szobor formáját. Ezek a tárgyak korábban is inkább futurisztikus szobrokhoz hasonlítottak, mint hangszerekhez, de ezután, ahogy elkészül a hangzó felület, tovább tökéletesíti a formát, hogy az még különlegesebb legyen.

A zenélő szobrok véletlenül születtek – tette hozzá Somodi Anett. A Menyasszony című szoborról kiderült, hogy gyönyörűen lehet rajta zenélni, olyan hangokat ad ki, mint egy harang vagy orgona. Majd megszületett a Gyertyatartó című alkotás, amelynek szintén kivételes hangja van. Ez arra inspirálta Rozsnyay Bélát, hogy tovább keresgélje a megfelelő hangokat, a zeneileg kiforrott konstrukciókat. Most azon kísérletezik, hogy hogyan lehet különböző hangeffektusokat elérni.