Muzeális darabok, igazi kuriózumok ezek a buszok

Jómagam 1998-ban mondhatni végigbuszoztam egész Máltát. Tettem ezt nemcsak azért, mert az ottani baloldali közlekedés nem volt igazán ínyemre való, valamint – mint megtudtam – a nálunk megszokott kétévenkén­ti vizsga az autóknál nincs kőbe vésve, ezáltal pedig igen változatos géppark­kal rendelkeznek. Röviden: lehetett látni katasztrofális állapotú autót (ez volt a gyakoribb), de azért szalonautók is rótták a helyenként tátongó lyukakkal telitűzdelt kanyargós utakat.

Visszatérve a buszokra. 2011. július 2-a történelmi dátumként vonult be a sziget életébe, mivel véget ért egy dicső korszak – lecserélték a régi buszokat. Szerencsére nekem ezekkel az ósdi, néhol negyven-, ötvenéves buszokkal sikerült bejárni a mindössze 316 négyzetkilométernyi törpeállamot.

A szigeteken 1905 óta járnak menetrend szerinti autóbuszok. 1920-ban megkezdődött a gyártás is, külföldi licenc alapján. Mivel a magánkézben lévő járművek állapotát senki nem ellenőrizte, 1931-ben létrejött a Traffic Control Board (Közlekedési Ellenőrző Bizottság), amelynek ellenőrző és szankcionáló jogköre biztosította, hogy a buszok egyre jobb állapotban jártak. A világháborútól kezdve az Angliából importált buszoké lett a főszerep az utakon. Ezek régi, két világháború között épült súlyos Bedfordok, Leylandok, Fordok voltak, a mai járművekhez képest hatalmas önsúllyal, kevés üléssel, gyenge motorral. 1981 és 1987 között a flotta jelentős modernizáláson esett át, összesen 260 használt buszt importáltak Nagy-Britannia városaiból. 2005-ben több mint száz buszt kellett leselejtezni, majd jött a már említett 2011-es dátum, az akvamarinkék, egységesített járművekkel.

Régen, még a reform előtt, a vonalak nagy része Valletta nagy kerek pályaudvaráról indult Málta minden részébe, Gozón Rabat pályaudvara töltött be hasonló szerepet. A jelenlegi rendszer kevésbé centralizált.

Az idősebb menetrendszerinti buszok önmagukban is turistalátványosságnak számí­tot­tak 2011 előtt. Korábban minden vonal járművei más-más színre voltak festve, míg be nem vezették az egységes rendszert. A buszok díszítése sokáig a sofőrök/tulajdonosok büszkesége volt. Különösen kedvelt volt a magas fényű króm alkatrészek használata, a díszítőfestés a járművek külsején is (virágminták, nonfiguratív díszítőmotívumok), egyedi festett utas tájékoztató üzenetek (Welcome aboard, Pay as you enter), a lakóhely védőszentjének neve, jelvények, ereklyék a szélvédő mögött, idézetek, vagy szerencsét hozó jelvények. A buszokon jellemzően jelezve volt a járatszám, ám az úticél szinte sosem.

A buszok motorikus állapota sokszor a sofőrtől függött, nem ritkán ott maradtak a meredekebb emelkedőkön. A légkondicionálást felejtsük el, természetesen nem volt, a nyi­tott ablakok és ajtók nem sokat segítettek. A vezetés és kiszolgálás színvonala az adott személytől függött, nekem volt szerencsém nagyon kedves so­főr­höz, de olyanhoz is, aki egész úton üvöltözött az utasokkal, folyamatosan átültette az embereket, sőt, aki nem volt szimpatikus neki, nem engedte fel. A menetrend és a menetidő a szűk máltai utcákon eleve viszonylagos volt, de előfordult például, hogy egy szűk utca közepén a sofőr egyszer csak megállt, bement egy pékségbe, kijött egy gyönyörű hatalmas kenyérrel, és már mentünk is tovább. Nemegyszer tapasztaltuk azt is, hogy a buszok más útvonalon mentek, kihagytak megállókat.

2011-től az Arriva vette át a buszközlekedést. Leselejtezték a régi buszokat, és modernebb járgányokat vettek Angliából és Törökországból. Megszűntek az addig olyan vonzó díszítések és egyediség. Ez nagy felháborodást keltett, új sofőröket al­kalmaztak, teljesen átszervezték az útvonalakat, ráadásul a jegyek is megdrágultak.