Szász László alatt forró a pálya

A jelen köré az ég kékjével és a felhők foszlányaival fest dísz­letet az idézés, a sirály szárnyának vége megérinti a vizet, karcol egy rajzot a tengerre, aztán kisimul minden újra, örökre. Ennyi az élet, talán. Persze, meg kell magyaráznom ezt a hangulatot. Egy éve ugyanitt találkoztam Bozsóval, aki azóta meghalt, elvitte az ég, egy sirály, egy motorzúgás. Azon az éjszakán a tengerpart felől kapaszkodtunk fel a hegyre barátom, Szász Laci versenye után. Sötét ég borult ránk, a szerpentin felől az Adria csillogott mélykéken, sós levegőt fújt a szél, már szinte kéjes illat szállt. Csak a part vonalának fénye izzott, akár az ékszer egy balkáni kurtizán nyakán. Izmainkban az egész nap fáradsága dolgozott, jólesett volna lepihenni.

Tíz nap alatt két győzelem Szász László mérlege a hegyi versenyeken

Bozsó után kapaszkodtunk a hegyre, egy tanyára, a barátjához, akivel együtt harcolt. Hatvanan voltak az egységben, tavalyra tizenvalahányan maradtak, de akik még éltek, úgy összetartottak, hogy mindegy, mikor érkezünk, nekünk Bozsóval ott ágyunk, vacsoránk, sörünk, rakijánk volt. A barátot fel kellett ébreszteni, horkant egyet a sokat látott heverőn, aztán mutatta, merre a hűtő.

Szász Laci két szerelője arra a napra már semmit sem tervezett a pihenésen kívül, ám én a háború óta ismerem a dalmátok szívét, tudtam, náluk sem azt jelenti a vendéglátás, hogy adnak a jövevény feje alá egy párnát. Bozsó gyertyát gyújtott az asztalon, hallgattuk az esti madarak énekét és riadozását, majd megtöltötte az első poharat. Azon az estén, miközben a hajnal lassan felkapaszkodott a keleti horizont szélére, eldöntöttem, egyszer majd meglátogatom őt dalmáciai birtokán, egy félszigeten az Adrián. Másként lett, de azért Isten áldja meg Prnic Bozsót, a nagyszívű autóversenyzőt abban a másik világban és Szász Lacit ebben a mostaniban!

Mert van még dolgunk bőven, mire megint koccinthatunk a szíjas dalmáttal.

Nincs sok időm az elmélkedésre, visszaidézni az éveket, amiket a délszláv háború frontjain töltöttem. Mert a sors vagy Isten úgy hozta, megint segítője vagyok Szász László barátomnak egy hegyi versenyen valamivel Split fölött egy szerpentinen, aztán egy hét múlva a kotori öbölben, Montenegróban. Nem mondom, hogy szerelője, mert csak akkor tudom, mit kell tenni, ha előtte elmondják, de akkor már nagyjából megy minden. Aztán meg a vezetés… A segélyszervezetnél dolgozva elég jól hozzászoktam a kisebb-nagyobb teherautókhoz, de ezúttal még egy lakókocsit is hozzákötött a véletlen egy amúgy is hosszú járműhöz, úgyhogy számoltam minden kilométert, mire kanyart kanyar után szedve szerencsésen megérkeztem a depóba.

Ahol még büszke voltam magamra, aztán egy héttel később a horvát–montenegrói határon már nem annyira, amikor lenyúltam jobb kézzel behúzni a Lancia bal kézre eső – köszönöm, olaszok! – kézifékét, aztán amikor nem találtam, kiszálltam, hogy talán nem gurul el, de elgurult, neki a kocsinak, amelyik vezetőjével épp azt beszéltem, hol álljunk meg bevárni a buszt.

Spongyát a horpadásra, térjünk vissza a depóélethez. Kerékcsere, sátorállítás, zászlófeszítés, gumikaparás, első szárnyat fel, hátsó szárnyat le, söprés a kocsi alól, ami nem higiéniamánia, onnan szedi fel az autó a kavicsot, a fékeket légteleníteni, a csavarok fejét leragasztani, a szerelőládát előkészíteni, a gumikat kipakolni, az indítót és a két aksit levinni a rajthoz, majd onnan visszahozni, az ernyőt tartani, mert különben Laci feje megfő a tűzállóban és a sisakban, aztán miután brutális dübörgéssel elrajtol és eltűnik a kanyarban, berogyni a buszba, feltépni a hűtőt és inni valami nagyon hideget. És akkor mondja Tomi, baj van a váltóval, szét kell szedni, aztán amikor megnézi eltorzult arcomat, hozzáteszi, csak ezt akarta látni, és persze csupán viccelt.

A két verseny között egy pillanat örökre velem marad. Ez Trpanj, ahol Bozsó apartmanjában töltünk három napot, de már csak Ante, a fia van velünk. Az öreggel már nem beszélhetem meg, milyen volt, amikor hadihajókat süllyesztett el a háborúban, nem láthatom, ahogyan az áldozataira gondolva keresztet vet. Kimegyek a kikötőbe – huszonöt lépés –, beülök a kávézóba és nézem, ahogyan a komp kiokádja magából az autókat. A lány elém teszi a kávét, én magam elé húzom a Szabad Dalmáciát, a második világháború idején alapított, máig legnagyobb példányszámú horvát napilapot. A politikai oldalakat átlapozom – a horvátok talán úgyse minket szidnak –, a sportrovatban találok két magyart: Lovrencsics Gergő a Fradiból Splitbe igazolt (a neve alapján lényegében haza), és Szász Lászlót, akinek malackai győzelmét méltatja az újság. Emígy: „38 fokos forróság volt a verseny idején, de az, hogy a versenyzőknek milyen lehetett teljes felszerelésben az autóban ülve, a rajtra várva, azt nehezen lehetett megérteni. (…) Szász László magyar autóversenyző sok éve már a Dubrovniki Racing versenyzője, aki a saját Reynard F 3000 Zytekkel kategóriájában első helyezett lett.”

Szász László, aki sokszoros gokartbajnoki címmel kezdte a pályafutását, és majdnem Forma–1-es pilótája lett az országnak, ha a rendszerváltás rablógazdasága nem szól közbe, idővel a hegyi versenyekre specializálódott. Különösebb szakmai elemzés helyett fogadjanak el most annyit: pályán, ha téveszt valaki, még van hová sodródni, hegyen csak a szakadék, a szikla, jobb esetben egy korlát marad. Sok évig elsősorban Ausztriában indult, ma már a Balkán a terepe. Persze emellett időnként egész Európában rajthoz áll és győz, még olyan extrém helyszíneken is, mint a Kanári-szigetek.

Ez még Split fölött történik, már a verseny után. Ahogyan fordul az út, bal kéz felől egy kerítést veszek észre, rajta kereszt. Nem értem, mert a környéken sehol nincs ház, falu. De Bozsó annak idején mesélte: akit lehoztak ebbe a völgybe, azt soha nem látták többé. Megállok, körülnézek, találok egy kőkeresztet, kisebb kő- és márványlapokat, egy elszáradt koszorút. Második világháborús és a kilencvenes évek utáni feliratokat. Aztán kissé odébb menve meglelem a víznyelőt is, egy nagy szájat a földben, ahonnan denevérek rebbennek fel. Oda lőhették bele az embereket: szerintem a világháború alatt Tito kommunistái, a kilencvenes években a szerbek.

Visszaülök az autóba, mert vár egy másik verseny, jóval délebbre, a kotori öbölben, egy festői helyen. Egy másik futam, Laci újabb győzelme, amely megint lóerővel és izzadtsággal lesz kikövezve.