A törékeny béke forrása általában az „együtt vezetés” az első ülésen ülők számára

Mintha egy színdarabot látnánk, a színhely: úton A-ból B-be. A díszlet: két ülés és egy kormánykerék. A kamaradarabba a szereplők hatalmi harcukat, félelmeiket és féltékenységüket hozzák be, amelyet addig elfojtottak, de szorosan összezárva egymásra utalva ezt már nem tehetik meg. A drámai feszültség pedig erősödik, és gyakran robbanáshoz vezet. 

Kéz a kormánykeréken, egyik láb a gázpedálon, a másik a fék közelében. Az autóvezető biztosan uralja a járművet, és könnyedén abba az illúzióba ringathatja magát, hogy ura a helyzetnek is. Mindenesetre a sebességet és az irányt szabadon meghatározhatja. Amíg tehát a vezető csinál valamit, addig utasa tevékenység híján saját maga számára is feleslegesnek tűnik, kiszolgáltatott, és ez szenvedéseinek a legtöbb forrása. Szenved, de ugyanakkor igényei is vannak: a vezetőtől határozott, és céltudatos stílust követel, miközben nem vesz tudomást a közutakon mindenfelől leselkedő veszélyekről és lépten-nyomon felbukkanó akadályokról. Van, aki jobban, van, aki kevésbé tűri az utasszerepet. Ez személyiség-, és tapasztalatfüggő. 

A mai autósok többségükben már harmadik-negyedik generációs vezetők, vagyis gyerekkori autós emlékeik is bőven vannak. Az előző autós korosztályokban, a hatvanas-hetvenes években a klasszikus családmodellnek megfelelően a férfivezetők még elsöprő többségben voltak. A fiúk azonosultak az autót vezető apával, tetszik nekik a vad rohanás, ez számukra erőt és hatalmat jelentett! Más kérdés, hogy a lányoknak sem kellemetlen a száguldozás, de ha a mama is vezetett autót, akkor annak esetleges bizonytalansága erősen megmaradt emlékezetükben. 

– Az ember nem gondolkozik, miközben bemegy az ajtón, mégsem ütközik neki az ajtófélfának, mert tudatában van teste „kiterjedésének”. Sokat vezetett autónk „kiterjedése” is ismerős, és egy idő után olyan biztonsággal közlekedünk vele az úton, mint saját lábunkon a lakásunk falai között. A kocsiban a másik oldalra ülve azonban a „kiterjedést” másnak érzékeljük, és ezért hisszük ilyen gyakran azt, hogy a vezető mindjárt nekikormányozza a járművet a parkoló autóknak – próbálta érzékeltetni a helyzetet Berkesi Magdolna közlekedési szakpszichológus. 

– A körülöttünk lévő világot, környezetünket tevékenységünkön keresztül ismerjük meg, tevékenységünkkel együtt rögzül bennünk. Ez az autózásra lefordítva azt jelenti, hogy a sofőr a környezetét bizonyos mértékig a kormánykeréken és a pedálon keresztül is érzékeli. Ha valaki gyakran vezet autót, de az utasülésen ezeket az eszközöket nem használhatja, akkor elbizonytalanodik, szorongó lesz. Az utas – mert ezt tanulta – ugyanakkor automatikusan beleéli magát a vezető szerepébe, és azt várja tőle, hogy a helyzeteket úgy oldja meg, ahogy ő maga tenné. És ettől a mintától való minden eltérést hibának, veszélynek érzékel. A szorongás ugyan elfojtható, de még a legfegyelmezettebbeket is ki lehet hozni a sodrukból – tudtuk meg a szakembertől. 

Mindennapos tapasztalat, hogy a vezető mellett alvó, ha álmából hirtelen felriad, gyakran megrémül attól, amit lát. „Vigyázz, nekimész!” kiált fel, miközben kétségbeesetten mereszti még álomittas szemét az előttük haladó teherautóra. Jóllehet, a helyzet talán az, hogy az autó már hosszú percek óta változatlan sebességgel és távolságban követi a járművet. Az utasülésen szenvedő általában sem tudja, hogy a vezető miért teszi azt, amit éppen tesz, és mi lesz, a következő lépése, a forgalmi helyzetbe hirtelen belecsöppenő pedig még elképzelni sem tudja. Az autóban utazva az utas bizonytalansága, kiszolgáltatottsága, szorongása miatt tehát óhatatlanul jelen van a feszültség, de a négykerekűkben kitörő veszekedéseket többnyire mégsem az autóban történtek okozzák. 

A botrányban gyakran a hétköznapok elfojtott problémái robbannak. De nem mindig csak ezek… A volán mögött ülni azt jelenti: én vagyok a helyzet ura. Az utasülésen ülni azt jelenti: nem én vagyok a helyzet ura. Az irányítás és nem irányítás puszta tudata átalakulhat a vezetés örömévé, illetve a kiszolgáltatottság fájdalmává. Ez is konfliktusforrás, s mint minden, az autóban kibontakozó veszekedés, egyúttal közlekedési veszélyforrás is. A veszély különösen akkor nő meg, ha az utas kétségbe vonja a volán mögött ülő vezetői képességeit, irányító szerepét. A hatalmi harc életveszéllyé is dagadhat, ha a partner olyan vezetőt próbál szavakkal terrorizálni, aki a hétköznapokban a másodhegedűs szerepét játssza. Az elbizonytalanodó vezetőnél pedig nincs rosszabb…