Idén hetven éve kezdték építeni Dunaújvárost

A közel évezredes Dunapentele várossá bővítésével létrehozott acélipari központot 1951. november 7-én „léptették elő” Sztálinvárossá. A tervezőasztalon megálmodott és minisztertanácsi döntéssel életre parancsolt város a szocialista iparosítás olyan volumenű vállalkozása volt, amelyhez hasonlót azóta sem látott az ország. A Múlt-kor történelmi portál évfordulós összefoglalója szerint 70 éve, egészen pontosan 1950. május 2-án kezdődött meg Sztálinváros építése. A Magyar Dolgozók Pártja 1949 áprilisában hozott határozatot az első ötéves tervről, amelynek fő célkitűzése az iparosítás meggyorsítása, elsősorban a nehéz- és gépipar fejlesztése volt. Ebben a dokumentumban még az szerepelt, hogy az ország új, legnagyobb kohászati bázisát Mohácson építik fel, ahol ekkor már folytak is az előkészítő munkák. Mohács azonban túl közel volt a kommunista táborból 1948 nyarán kitagadott Jugoszláviához, ezért új helyszínt kerestek.

A választás végül a csaknem négyezer lelket számláló mezőföldi falura, Dunapentelére esett. Az 1949. évi minisztertanácsi döntés nyomán a legfeljebb vízimalmairól ismert nagyközségből a kohászat fellegvára lett. Az első ötéves terv legjelentősebb beruházása minden szempontból feltétlen elsőbbséget élvezett, megvalósítására négymilliárd forint állt rendelkezésre. Hogy érzékelhessük az összeg, és ezzel a vállalkozás nagyságát idézzük fel, hogy 1950-ben egy gramm arany ára hozzávetőleg 15 forint volt. Ma ugyanez nagyjából 15 600 forintba kerül. A két ár hányadosából származtatott arany alapú szorzónk alkalmazásával, a város építésére rendelkezésre álló összeg, jelenértéken, több mint négyezer milliárd forintot tett ki.

Az ország minden részéről érkeztek az építők, akik között, mint a Múlt-kor fogalmaz, csillogó szemű, őszinte hitű fiatalok, tudósok mellett akadtak kalandorok, deklasszálódott elemek is; rabokat azonban soha nem alkalmaztak. A munka hatalmas lendülettel és lelkesedéssel, bár időnként szervezetlenül haladt, ráadásul a „fejlett” műszaki színvonalra és a munkások szocialista öntudatára alapozva a határidőket is képtelenül rövidre szabták. Az erőfeszítések nyomán előbújtak az első házsorok. Dunapentelét 1951. április 29-én nyilvánították városnak, november 7-én, az első csapolással egy időben a település felvette a Sztálinváros nevet, amely 1961-ben változott Dunaújvárosra. A Sztálin Vasműből Dunai Vasmű, majd Dunaferr lett.

Szerencsénkre a város keletkezésének történetéről nem csak histórikus munkákból, hanem a szépirodalomból is értesülhetünk. A mitologikus méretű vállalkozás megénekléséhez ugyanis a kor urai méltó krónikást rendeltek szolgálattételre Sztálinvárosba, Örkény István személyében. Az írót másrészt büntetésből, vagy tán inkább nevelési célzattal érte a hatalmas megtiszteltetés. Az épülő szocializmus látványa hátha kimozdítaná tehetségét az elvtelen polgári dekadencia közönyös mocsarából. Ironikus módon, úgy tűnik, a kultúrpolitika azon törekvése, hogy a szertelen szerző hatás alá kerüljön, nem maradt minden eredmény nélkül. Legalábbis Örkény István alábbi sorait olvasva (Írás közben, Irodalmi Újság, 1957. november 7.):

„Az jár a fejemben, hogy micsoda erő nyugszik a névtelenségben, a „szürke, mindennapi hősök” névtelenségében. Eszembe jutnak a kubikusok, akik kötésig vízben állva lapátoltak, a búvárok, akik vaksötétben, kezükkel tapogatva a sziklát, fúrták a robbanólyukakat, s ez a fiatal mérnök, aki itt lakik egy vályogviskóban, a homokpart oldalán. Néhány hét múlva elmegy másmerre, ahol mélyépítészre van szükség. S ha erre téved valaki, s megkérdi, hogy mi volt a neve a főépítésvezetőnek, senki sem tudja megmondani. Négy vagy öt év múlva elhordják a viskót is, két-három gépész ügyeli már csak a szivattyút, s mind elsüllyednek az idő zsákjában, a honfoglalók és a tervezők, a kubikusok és a búvárok, ez a mérnök, aki vezette az építkezést, és én, aki írom róla a krónikát”.