Székesfehérvár és az Aranybulla

Megtisztelő feladat Árpád-kort kutató székesfehérvári történészként az Árpád-kor egy jeles jubileumára, az Aranybulla kiadásának 800. évfordulójára emlékeznem Székesfehérvárott, hazánk ősi koronázó fővárosában. Itt, a városházához közel magasodott egykor a Szűz Mária Bazilika, Károly Jánossal, megyénk első monográfusával szólva „a magyar nemzet álladalmi temploma”, ahol 1000 és 1527 között minden magyar királyt koronáztak. A Bazilika falai között helyezték végső nyugalomra, majd emelték oltárra István királyt és Imre herceget. Ez a Bazilika fogadta be 15 király, több királyné és herceg holttestét: közülük III. (Nagy) Béla és nagyapja, II. (Vak) Béla feltárt földi maradványait lehet név szerint azonosítani. Ám a Bazilika nemcsak ilyen gyászos pillanatoknak volt tanúja. 1278 nyarán IV. (Kun) László ide hozatta Morvamezőn kivívott harci diadala jeleit, és „a pajzsokat és a zászlókat a fehérvári székesegyházban, a királyság székhelyén a falra felfüggesztve” őrizték. És e falak őrizték 800 évvel ezelőtt az Aranybulla egyik példányát.

Az Aranybulla az első királyi határozat Magyarországon, amit oklevél formájában adtak ki; mégsem megjelenési formájáról, hanem megpecsételési módjáról híresült el. Az aranybulla ugyanis eredetileg aranypecsétet jelent, amit csak különösen fontos jogi rendelkezés hitelének megerősítése végett függesztettek az oklevélre. Hazánkban II. Géza, majd fia, III. Béla használt aranypecsétet, az ő elsőszülött fiának, Imre királynak 1196-ban metszett, 1202-ből fennmaradt aranybullája tartalmazza jelenlegi államcímerünk vörös-ezüst mesteralakjának első előfordulását. Imre öccséhez, II. András királyhoz nemcsak több aranybulla, hanem az Aranybulla fűződik.

A nemesek kérésére „a szent István királytól úgy nekik, mint országunk más embereinek megadott szabadságot, valamint más, az országunk megjavítására vonatkozó dolgokat oly módon rendeljük, hogy évente Szent István király ünnepén Székesfehérvárott tartozzunk ünnepelni, hacsak sürgős dolog nem jön közbe, vagy betegség nem akadályoz meg ebben. Ha jelen nem is lehetnénk, akkor a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy helyünkön a peres ügyeket meghallgassa, és hogy a szerviensek is valamennyien, akik akarnak, szabadon odagyűljenek.” Így ismerte el II. András alattvalóival szemben vállalt kötelezettségét. Az oklevél szellemi értékét a hivatkozás alapja növeli. Elvégre első szent királyunk is beleszőtte a fiához írt Intelmekbe az alábbi gondolatokat: „Óvakodj attól, hogy bíró legyél, örülj viszont annak, hogy király vagy és annak is neveznek. A türelmes királyok uralkodnak valójában; ezzel szemben azok, akik nem béketűrők, zsarnokként viselkednek… Tisztában vagyok vele, hogy a királyság legfőbb ékessége követni a király elődöket és igazodni a tisztes szülők példájához. Aki ugyanis megveti az előttük járó atyák döntéseit, az még az isteni törvényekkel sem törődik, hiszen hát az atyák azért apák, hogy neveljék fiaikat, a fiak meg azért vannak, hogy engedelmeskedjenek szüleiknek.”

Valóban, Szent István mellett II. András apja példájára is hivatkozik. „Új pénzünk egy évig, húsvéttól húsvétig legyen érvényes, és a dénárok olyanok legyenek, amilyenek voltak Béla király idején.” A szilárd gazdaságpolitika kívánalma kortalan üzenet, de az Aranybulla más rendelkezései szintén meglepő elevenséget tükröznek.

„Az országon kívülre birtokot ne adományozzanak, ha egyes birtokokat elajándékoztak vagy eladtak, akkor azokat adják vissza az ország népének, hogy kiváltsák… a nádoron, a bánon, a király és a királyné udvarispánján kívül senkinek se legyen két méltósága.” Előbbi gondolata a hazaiak kezén megtartandó földtulajdon kívánalmát fogalmazza meg, utóbbi a politikai tisztséghalmozás korlátozását írja elő; mindkét elv érvényes és hatályos a XXI. század Magyarországán.

A történelmi hűségnek adózunk, ha kimondjuk: az Aranybullát kényszer hatására adatta ki II. András, amit a rendelkezés végére illesztett ellenállási záradék bizonyít leginkább. Belátható, hogy aligha írta volna le önként az alábbiakat: „Elrendeljük, hogy ha mi vagy valamelyik utódunk valaha is ezzel a rendelkezéssel szembehelyezkedni akarna, ezen oklevelünk alapján a hűtlenség minden vétke nélkül, országunknak úgy a püspökei, mint más jobbágyai, valamint nemesei valamennyien és egyenként a jelenlegiek és utódaik nekünk és utódainknak mindörökre ellenállhassanak és ellentmondhassanak.”

Az Aranybulla hét példányban készült, később többször átírták. Hányatott sorsa is jelzi azt, hogy II. András vonakodott megtartani a benne foglaltakat. Az oklevél egyetlen eredeti példánya sem jutott korunkra, de hiteles szövegét mégis ismerhetjük az 1351. évi átírásból. A Szűz Mária Bazilika falai sem állnak már, ahol az Aranybullában hivatkozott két uralkodói példaképet, Szent Istvánt és III. Bélát koronázták és temették. Az Aranybulla királya nem ért fel két hivatkozott elődjéhez, de azzal, hogy merített hagyatékukból, a jogi írásbeliség erejével éltette emléküket.

Az intézkedések fő kedvezményezettjei a királyi szerviensek voltak, akikből később a nemesség alsó rétege került ki. Ennélfogva, ha az Aranybulla nem is tekinthető alkotmánynak, hiszen inkább a nemesi jogok alapjává vált, de szövegét mindenképpen áthatja az alkotmányos szellem. A benne foglalt időtlen államelméleti bölcsességek, mához is szóló tanulságai révén példázza azt, hogy Árpád-kori államiságunk öröksége nem valami tiszteletre méltóan poros lom a ládafiában, hanem velünk élő szellemi kincs, önazonosságunk kiapadhatatlan forrása.