Zajlott az élet a kulcsi hajóállomáson

Úgy jó száz évvel korábban az élet ezen a tájon is merőben más volt, mint napjainkban. Az itt élők főként mezőgazdasági tevékenységet folytattak, napjaik a földek művelésével, a ház körüli jószágok ellátásával teltek. Nagyon ritkán volt csak szükség arra, hogy a falujuk határát elhagyják. A közlekedés is kezdetleges volt. Jelentős változást hozott, hogy 1896. december 23-án megnyílt a Pusztaszabolcs–Paks közötti vasútvonal, amely Kulcs puszta mellett haladt el. Természetesen megálló itt nem volt, Rácalmásig kellett eljutni a felszállás érdekében, és az ide érkezéshez is csak onnan lehetett – főként lovas kocsit megfogadva – Kulcs pusztára megérkezni.

Ezzel ellentétben a makádi szőlőbirtokosok napiasan hagyták el falujukat, a Dunán átkelve rendszeresen jöttek szőlőiket művelni, a boraikat kezelni. E célra egy nagy méretű, személyszállításra alkalmas révladikot üzemeltettek, amely 10-12 felnőttet, a magukkal szállított csomagjaikat, kerékpárjaikat is képes volt befogadni. Ennek a kulcsi oldalon a kikötőhelye ugyancsak a későbbi hajóállomás területe volt. Kellett egy révész is, aki az üres ladikot visszavitte a másik partra. Egészen az 1970-es évek elejéig működött a révátkelő. Az utolsó révész Bálint névre hallgatott. Az 1920-as évektől egyre nagyobb számban érkeztek Budapestről a nyaralni, pihenni vágyók, épültek sorra a villák, nyaralók. Ezzel jelentős változás következett be a közlekedés terén is, komoly igény merült fel a könnyebb megközelítésre. Akkor a legkézenfekvőbb megoldást a hajózás jelentette. Ehhez megfelelő kikötő kellett, meg úgy mellesleg a Mahartnál is el kellett intézni, hogy Kulcs bekerüljön a megállóhelyek sorába. Ez a – legmegfelelőbbnek ítélt – terület Boda Józsi bácsi tulajdona volt. Ő volt az, akinek itt szőleje, hatalmas pincéje és panziója is volt. Nála szálltak meg kezdetben a „pestiek”, amíg a saját nyaralójuk fel nem épült, nála lehetett jó ételekhez is hozzájutni. Bodáéknak csak egy fiuk volt, aki az I. világháborút végigharcolta, de az utolsó csaták egyikében hősi halált halt. Az örökös nélkül maradt Boda bácsi a közösségnek ajándékozta ezt a területet, elindulhatott a tervezés, majd az építkezés is.

Az 1920-as évek végére sok közösségi munkával, szervezéssel, anyagi hozzájárulással elkészült az épület (váró, pénztár, kellékraktár), kikötőbakok, valamint a móló, s a végére került a stégre vezető híd. Kezdetben ez a móló meglehetősen keskeny töltés volt csak, a későbbiekben kapta meg a mai – szélesen feltöltött, kikövezett – formáját. Mire mindent sikerült elintézni, és végre az első hajó ünnepélyes keretek között, mindenki nagy örömére kiköthetett, már 1931-et írtak. Nagy munka volt még, hogy a hajóállomásra vezető utat kikövezték (klasszikus macskakővel), így a heves esők után is járható volt, az más kérdés, hogy lovas kocsival mekkora élmény volt rajta végigzötykölődni. A menetrendszerű hajóforgalom megindulásával Kulcs bekerült a hajózási menetrendbe, ismertté vált, és a neve innentől Kulcs puszta helyett hivatalosan is Kulcs nyaralótelep lett.

A II. világháború alatti károsodásokat 1947-re kijavították, ismét megindulhatott a hajóforgalom. Egészen a 60-as évek közepéig rendszeresen közlekedett személyhajó, a kikötés külön eseményszámba ment. Sokan csak azért látogattak el a hajóállomásra, hogy részesei lehessenek ennek a látványnak. A település meghatározó részévé vált a hajóállomás, olyannyira, hogy még a Magyar Posta hivatalos levelezőlapjai közé is bekerült.

A gyorsuló világ elért ide is, a hajózás helyett az egyéb közlekedési módok kedvezőbb lehetőségeket kínáltak. A „kulcsi hajózás” mintegy 35 évig tartott, a Mahart beszüntette a menetrend szerinti személyszállítást a Dunának ezen a szakaszán. A személyforgalom megszűnése után az épület és környéke lassan a pusztulás szélére került.

1969-ben a döntéshozók – mint az állam tulajdonát – átadták a Dunaújvárosi Járási Hivatal tulajdonába. A járás vezetői is azonnal meglátták ennek a területnek kiváló adottságait, és ennek mentén döntöttek az átépítéséről. Az épületet szobákra osztották fel, csőkút fúrásával megoldódott a vízellátás, lehetőség nyílt vizesblokkok kialakítására is, létrejött a kulcsi járási üdülő. Ettől kezdve csak a regnáló hatalom kegyeltjei használhatták – akkor úgy tűnt, hogy örökre.

Teltek-múltak az évek, csökkent a kihasználtsága. A 80-as évek végén a politikában új szelek kezdtek fújdogálni, akkor megindult a – később „spontánnak” nevezett – privatizáció, az állami vagyon kiárusítása. Hírek érkeztek arról, hogy erre a sorsra jut a volt kulcsi hajóállomás is. A KUBAK nevű, frissen alakult civil szervezet 1989 április végére tüntetést szervezett a hajóállomásra, ahol az egyesület tagsága és számos üdülőtulajdonos jelképesen lefoglalta a hajóállomást, kifeszítették a kerítésre saját kezűleg készített transzparensüket, amelyen ez állt: „Kulcs a MIÉNK!”

A küzdelem meghozta gyümölcsét, az ingatlan – az akkor közös – Rácalmás–Kulcs település tulajdonába került. Az 1994-es évben döntő fordulat következett be a község életében, Kulcs önállóvá vált. A szétválás során meg kellett húzni a két település közötti határt. Az első rácalmási elképzelések még a hajóállomást is szerették volna a településükhöz csatolni, de végül Kulcs község tulajdonába kerülhetett a hajóállomás.

A legnagyobb felújításra, bővítésre 2010-ben került sor. Ekkor a teljes tetőszerkezet cseréjével a tető alatti tér is használhatóvá vált, jelentősen növekedett az elszállásolható vendégek száma.

De sajnos még fél év sem telt el, és ismét küzdeni kellett a hajóállomás megmentéséért: a természet erői sodorták végveszélybe az épületet. A kulcsi löszpart több részén súlyos csuszamlások következtek be, ezek egyik területe a hajóállomás felett volt. Azonnali beavatkozásra volt szükség, pályázati forrást kellett keresni, biztosítani hozzá az önrészt – ezt is sikerült eredményesen végigvinni.

A rengeteg küzdelem nem lehet hiábavaló. Ezért a hajóállomásnak mindig a közösség érdekeit kell szolgálnia.