A remény csillaga - visszaemlékezés a háborúra

A II. világháború idején, mi is annak köszönhettük életünket, hogy segítettünk egymásnak, és soha senkit nem hagytunk cserben. Anyám és apám számos rejtekhelyen próbált minket biztonságban tartani. Mindketten rendkívüli emberek voltak. Ketten gondját viselték 6 gyermeküknek, két unokatestvérünknek, és ritkán még magukra is maradt idejük. Sosem feledem, hogy menekülés közben is megálltunk egy idős hölgynek segíteni. Szüleim nagysága egész életemre hatással volt. Amikor az összeroppanás szélén álltam, az ő példájukat állítottam magam elé, és szememben, mindig az ő személyük fénye ragyogott a legfényesebben. Családunk bejárta az egész Balaton-felvidéket, de egyszer sem hagytuk, hogy eluralkodjon rajtunk a rettegés. Persze a félelem természetes volt, még az újszülött is érezte, hogy valami nincs rendjén, ösztönei is sugallták, hogy a világ szebb hely is lehetne. A lőpor füstjétől akkor még nem láthatta a felhőtlen kék égboltot, de tudta ő is, hogy van élet a pince négy falain kívül. Bármit megtett volna, hogy hallhassa a madarak énekét, amit akkor a lövések zajai nyomtak el. Szerencsés voltam, hogy ilyen nagy családba születhettem, különben nem éltem volna túl. Idősebb testvéreim haláluk napjáig emlékeztek menekülésünk minden egyes pillanatára; a szörnyű álmatlan éjszakákra, az ágyúdörgések hallatának nyugtalanító érzésére. Még azt is pontosan le tudták írni milyenek voltak a pincék, ahol meghúztuk magunkat a bombázások alatt.

Gyermekkorom legmeghatározóbb emléke, amikor 8 évesen eltévedtem a rejtekhelyünk melletti erdőben. Virágot szedtem, majd egyre beljebb és beljebb haladtam az erdőben. Miután feleszméltem, már késő volt, fogalmam sem volt, merre járhattam. Hangosan sírtam, miközben az erdő melletti szovjet laktanyában katonák gyülekeztek. Hiányzott a családom, helyzetem reménytelennek tűnt. Szememben viszont még akkor pislákolt egy halvány fény. Anyám pedig nem hagyta, hogy örökre kialudjon. Az egész erdőt átfésülte miattam, végül kétségbeesve ramtalált. Az ő látványa megnyugvással és reménnyel töltött el, ezután a ragyogás újra régi fényében tündökölt. A mai napig látom magam előtt anyám képét, ahogy azt mondja "Emi, sose add fel a reményt, maradj kitartó és kűzdj a végsőkig." Szüleink mindig erre tanítottak bennünket. Önzetlenek és kötelességtudóak voltak, nélkülük mind tanácstalanok maradtunk volna.

A háborút átvészelni egyikünk számára sem volt egyszerű. Anyák vesztették el gyermekeiket, asszonyok sirathatták férjüket. Néhányan teljesen egyedül maradtak, senkijük sem maradt, aki segíthetett volna újjáépíteni életüket. Azt érezték, hogy mindenki elhagyja őket. Maguk elé képzelték, ahogyan a, a szerencse, a jókedv, és a remény együtt sétálnak ki az ajtón, majd egyedül hagyják őket az égő ház pusztító lángjai között.

A sors kiszámíthatatlan. Sokan elgondolkodunk azon, vajon miért történt, az ami megtörtént, miért is vagyunk mi a világon, van-e valami kötelességünk, amire elhivatottak vagyunk. Azt hiszem, ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, azonban annyit tehetünk, hogy hűek maradunk magunkhoz és sosem adjuk fel álmainkat. Ha hiszünk abban, hogy a világnak szüksege van ránk, és a legjobb életünket éljük, a remény csillaga örökre a szemünkben ragyog majd.