Ma a kommunizmus áldozataira emlékezünk (videó)

Kovács Béla sorsa egyetlen példa a sokszázezer magyar áldozat közül, akiket igazságtalanul fosztottak meg szabadságuktól, önkényesen vették el életüket, vagy taposták sárba emberi méltóságukat. Emlékeznünk kell rájuk, és emlékeztetnünk kell milliók szenvedéseire a felnövekvő generációkat is, hogy tudják:

a humanizmust hirdető és az elnyomottnak mondottak jogaiért síkra szálló ideológiák mögött sokszor a kisebbség kíméletlen zsarnoksága bújik meg.

1917-ben hatalomra került egy gyilkos eszme, amely százmillió halálos áldozatot követelt világszerte. A kommunizmus 1944-ben érte el hazánkat, a háborús pusztítást és népirtást átélt, kivéreztetett országot. Az egyik totális diktatúra csapdájából kerültünk bele egy másikba.

A gestapós rémtetteket a kommunista párt által felállított politikai rendészet folytatta,

és még a német megszállás alatt üldözött emberek sem lélegezhettek fel megkönnyebbülten: a koncentrációs táborokból vagy a gettókból szabadult zsidók közül sokakat vagoníroztak be, és szállítottak a messzi Gulág táboraiba; nácikkal és nyilasokkal harcoló ellenállók találták magukat újra az Andrássy út 60. pincéiben, ahol ezúttal a vörös csillag nevében kínozták őket embertelen módon.

Miért? A válasz könyörtelenül egyszerű:

aki fegyverrel a kezében harcol hazája függetlenségéért, a saját életét is kockára téve bátran kiáll az elnyomottak és üldözöttek védelméért, az veszélyes az új diktatúra hatalombirtokosai számára is.

Ha a nácik ellen fegyvert fogott, a kommunisták és a szovjetek ellen is fog. Nem véletlen hát, hogy az 1944-es nemzeti ellenállás szereplői megismerhették az ávósok kegyetlenkedéseit, és – mivel a történelmet a győztesek írják – az emlékük feledésbe merült. Nem kímélték azokat a baloldali politikusokat sem, akik alternatívát jelentettek volna a bolsevizmussal szemben, akik a szuverenitást és a nemzeti gondolkodást elegyíteni tudták a marxista tanokkal. Ők talán még veszélyesebbek voltak a kiépülő diktatúra számára, ezért elsőként csaptak le a „frakciósokra”, de hamarosan sorra kerültek a szociáldemokraták is.

A háborús bűnösök felkutatása és népbíróság elé állítása mögött az a szándék húzódott meg, hogy preventív csapást mérjenek a vélt és valós ellenségeikre. Miközben eljátszották a demokratikus átmenet színjátékát, tervszerűen számolták – szalámizták – fel politikai ellenfeleiket. A nemzetgyűlés legerősebb pártjának, a Független Kisgazdapártnak a szétveréséhez egy összeesküvést kreáltak, amelyet a Magyar Testvéri Közösség nyakába varrtak.

A Közösség egy nemzeti alapon álló, patrióta és szuverenitáspárti titkos társaság volt, amely a két világháború között szerveződött a magyarság megmentéséért és felemeléséért,

fontos szerepet játszva a németbarát politika ellensúlyozásában is. De nemcsak a függetlenségért vívott küzdelmük miatt jelentettek veszélyt a bolsevikokra, hanem azért is, mert egy olyan értékközösséget jelentettek, amely

összefogta a politikai baloldaltól a jobboldalig a felelősen gondolkodó magyar értelmiséget, közösen fellépve minden szélsőség ellen.

A Magyar Testvéri Közösség tagjainak sorában sok kisgazda politikus volt található, így a kizárólagos hatalomra törő kommunisták két legyet is üthettek egy csapással: felszámolhatták a választásokon győztes, polgári demokráciáért küzdő FKgP-t, és szétverhették azt az eszmei közösséget, amely szervezettségében és elhivatottságában fenyegetést jelentett rájuk nézve.

A Közösség-per az első nagyszabású koncepciós eljárás volt, mintául szolgált a későbbi megtorlásokhoz.

1948-ra megvalósult az egypártrendszer hazánkban, megkezdődtek a párton belüli leszámolások is, az évtized végére általánossá vált a rettegés, a létbizonytalanság. De nemcsak a politikai ellenfelek és az „osztályellenségnek” kikiáltott társadalmi csoportok voltak veszélyben, hanem mindenki nemtől, kortól és származástól függetlenül. Miközben

a munkás-paraszt hatalomról papoltak, az éhhalál küszöbére sodorták a földből élőket, és kulákként bélyegeztek meg mindenkit, akinek annyi betevője maradt, hogy még etetni tudta saját családját.

A munkásokat teljesíthetetlen normákkal és veszélyes munkakörülményekkel nyomorították meg, az értelmiséget és az egyházak képviselőit tökéletes kiszolgáltatottságba taszították. Az államvédelem bárkit utolérhetett: ha éjszaka megszólalt a csengő, rettenet ült az arcokra, fagyos félelem járta át a lelkeket. A pincebörtönökben anatómiai precizitással kínozták az áldozatokat, a legelvetemültebb és legördögibb módszereket találták ki, hogy elviselhetetlen testi-lelki fájdalmat okozzanak. Kialakították a „magyar-Gulág” rendszerét, a politikai rendőrség mindenféle bírósági eljárás nélkül bárkit internálhatott, az emberi életekkel nem kellett elszámolniuk.

Nem volt olyan magyar család, akit ne ért volna retorzió.

1953-ban meghalt Sztálin, de valós fellélegzést az új kormány kinevezése sem jelentett. A messzi Gulág táboraiba elhurcolt túlélők hazatérhettek, az internálótáborokat bezárták, de az áldozatokat nem rehabilitálták, a legtöbben továbbra is számkivetettek maradtak saját hazájukban. És akkor jött 1956 októbere.

Az elfojtott fájdalom, szenvedés és megaláztatás tört elő az emberekből, és kovácsolt nemzeti egységet néhány napra.

De a harc reménytelen volt. A földkerekség legnagyobb hadserege taposta Budapest utcáit, és ezt a világ tétlenül nézte. A következmények kijózanítóak voltak. Újra kezdődött a rettegés, a gyilkosság, a megaláztatás, de élni kellett. A társadalom tagjai megkötötték a maguk kompromisszumait, legtöbben feladták a harcot. Kádár eljátszotta a „keménykezű, de igazságos családfő” szerepét, miközben maga is jól tudta: a konszolidációt csak a Rákosi-rendszerben elkövetett megbocsáthatatlan bűnökre alapozhatja. Ahhoz mérte hát saját politikáját.

A diktatúra nem puhult fel, csak alkalmazkodott és alattomosabbá vált.

A mindennapi ember számára eltűntek a frontvonalak, nem volt világos, ki az ellenség és ki a barát, hiszen mindenkit besározott és kompromittált a rendszer. Mindenki szem volt a láncban. Míg a forradalom előtt az ávó a testet törte meg, az állambiztonság a lelket és a szellemet vette célba, és sikerrel járt.

A magyar nemzet karakterét ugyan nem lehetett néhány évtized alatt átírni, de a társadalmat megtörni és beteggé tenni, igen.

A magyar néplélek szabadságszerető, elszánt és konok lázadó része, a „kuruc” rabláncra került, de ezúttal nem egy idegen erő zárta börtönbe, hanem mi magunk kényszerítettük száműzetésbe. Kegyetlen árat fizettünk ezért: öngyilkosság, alkoholizmus, a születésszám drasztikus csökkenése jellemezte a hetvenes évektől a magyarságot, vagyis

a nemzethalál küszöbére sodródtunk.

De itt vagyunk mégis, ismét újrakezdtük, mint oly sokszor az évszázadok alatt. A kommunizmus áldozataira emlékezve tudnunk kell, hogy mindnyájan áldozatai vagyunk az embertelen eszmének, amely fél évszázadra leigázta hazánkat, még akkor is, ha egyre többen vannak, akik már az új évezred szülöttjei. Egy kifosztott, méltóságában meggyalázott nemzet traumáit generációkon keresztül hordjuk magunkban.

Egy traumát úgy tudunk feldolgozni, ha elmesélhetővé tesszük.

Ezért kell újra és újra elbeszélnünk a rettenetet, és nemcsak február 25-én.

Az írás elérhető a Magyarságkutató Intézet honlapján ITT.