Román-magyar meccs - ötlet nélkül

Ha az utóbbi évek eredményeit nézzük, akkor nem lenne szabad, hogy csalódásként éljük meg az 1-0-ás vereséget, hiszen Románia szinte állandó résztvevője volt 1990 óta az összes nagy eseménynek, míg a magyar labdarúgók ekkor a Balaton partján, televízión keresztül követték az eseményeket. A közelmúltban azonban változtak a viszonyok, amíg keleti szomszédainknak szinte minden esélye elszállt, hogy kijussanak a 2010-es vb-re, addig a mieink rég nem látott nagy sikerhez kerültek közel, mivel másodikok a saját selejtezőcsoportjukban négy fordulóval a zárás előtt.

Szeptember elején előbb Svédország, majd Portugália látogat tétmérkőzésre Magyarországra, és ekkor szinte minden eldőlhet. Erwin Koeman együttese akár kilőheti a további versengésből az említett két riválist, de az is előfordulhat, hogy a mi reményeink szállnak tova...

Akárhogy is: a románok elleni összecsapás mindenképpen csak a javára válhatott a magyar csapatnak. Kemény, erős ellenféllel szemben könnyebben megmutatkoznak a hiányosságok, így bátran jelentsük ki: most még nem az eredmény a fontos.

A célt elérte Koeman, jónéhány hibát felfedezhetett. Elsősorban azt, hogy zárt, szikár és fürge alakulat ellen - amelyik remekül tolódik és szűkíti a területet - egyelőre hatástalan a magyar csapat. A románokat gyors szárnyváltásokkal és nagyobb arányú labdabirtoklással lehetett volna arra kényszeríteni, hogy helyezkedési hibákat kövessenek el védekezésben, ehhez azonban túlságosan enerváltan futballoztak főleg azok a középpályások, akiknek a szervezés lett volna a feladatuk. Hajnal Tamás és Huszti Szabolcs is visszafogott volt, az első félidőben a támadószekcióban talán ismét csak a harcos, verekedős Torghelle Sándort és a remek formába lendülő Dzsudzsák Balázst lehetett dicsérni. A két szűrő közül Halmosi Péter volt aktívabb, aki egyértelműen felzárkózott a támadásokhoz is, Dárdai Pál pedig a stabilítást teremtette meg, de nagy dolgokra nem vállalkozott. A védelem összetétele kissé meglepő volt, hiszen sem Bodnár, sem pedig Szélesi nem kezdett, Vanczák pedig képtelen volt támadásban befutni a Huszti által megnyitott területet a jobb oldalon, igaz, védekező feladatát megoldotta. A bal oldalon Bodor is keménynek bizonyult, ám az összjátékba szinte nem lehetett bevenni a Hollandiában légióskodó futballistát, passzai pontatlanok voltak, és nem egyszer vaktában bombázta keresztbe a labdát.

A második félidőben Gera Zoltán beállása ötletesebbé tette a mieink játékát, és Rudolf is jól mozgott a bal szélen. Helyzetek adódtak, ám a gól elmaradt, remélhetőleg azonban csak a két vb-selejtezőre tartalékoltak a fiúk.

Adósságba keveredett a válogatott

Az előzmények ismeretében lapot húzott a tizenkilencre, akinek eszébe jutott a magyar-román barátságos mérkőzés gondolata. Mert hiába Marian Cozma emléke és az együttérző kegyelet: a két ország történelmi-érzelmi sérülései olyan mélyek, hogy gyorsan felfakad a seb. Dübörgött egyik oldalon a büdös román, hej, hej! és a vesszen Trianon! , a másik oldalon a Trianon, Trianon! , repült a vendégek szektorából a petárda, ráadásul tovább tüzelte az irredent-nacionalista önérzetet, hogy (balfék döntés volt) szlovák játékvezető dirigálta a mérkőzést. Mégis... Mégis azt mondom, a közönség sokkal többet tett, mint a válogatott, a szurkolók minden létező segítséget megadtak a bágyadt magyar futballsztároknak, és nem rajtuk múlott a siker. Úgy is fogalmazhatnék: több szervezettség mutatkozott a lelátókon, mint a pályán. Látszik, éhes a magyar a sikerre, s képes barátságos meccsen is hangorkánnal feszíteni a csapat vitorláját. Meddig fut majd a hajó? A látottak alapján nem biztos, hogy tovább a selejtezőknél. Minden büdös románozással és trianonozással együtt a válogatott komoly lekötelezettje lett szurkolóinak. Az adósságot pedig illik megfizetni: és ahogy a kemény mag tagjait elnéztem, én nem szeretnék sokáig tartozni nekik.

Tihanyi Tamás