Sem lagzi, sem temetés

Hugo Meisl, a két világháború közötti ismert osztrák sport­vezető egy ízben azt találta mondani: a magyarok vagy temetnek, vagy lakodalmat ülnek. A németországi női kézilabda-világbajnokság értékelésekor azonban nincs okunk sem erre, sem arra. Csapatunk ugyanis előbb bejutott a nyolcaddöntőbe, majd onnan – a franciáktól elszenvedett vasárnapi vereséggel – kiesett. Tényszerűen ez azt jelenti, hogy ott van a világ legjobb tizenhat együttese között, de a nyolcas elitbe már nem fér be. Ezzel szemben nem bizonyítható meggyőződésem, hogy ha a vb teljes, huszonnégyes mezőnye körmérkőzést vívna, a mieink a norvégok, az oroszok, a franciák, talán még a románok és a hollandok után simán bejönnének a 6–12. helyre, e pozíciókon nagy csatában osztozva a montenegróiakkal, a dánokkal, a svédekkel, a spanyolokkal, a németekkel. Csakhogy a kieséses rendszer kegyetlenebb műfaj, ha egy-egy elpackázott előmeccs és a sors szeszélye folytán a világ második legkiválóbb egylete már a 128 közé jutásért összeakad az elsővel, papíron 129.-ként zár.

A várható és részben jogos kritikák mellett két felvetés mindenképpen megfontolandó. Az első arra lehet válasz, hogy a legutóbbi vb óta egy helyben jár a női válogatott, mert 2015-ben Dániában és 2017-ben Németországban is ugyanabban a fázisban búcsúzott. Igaz, a bravúr kétségtelenül hiányzik. De egyrészt

attól, hogy szövetségi kapitányunk új és dán lett, játékosai még a régiek és magyarok maradtak,

másrészt Herningben a legfeljebb velünk egyenrangú lengyel, Lipcsében viszont az egyértelműen erősebb francia ellenfél parancsolt megálljt. Az összmérleg hat mérkőzésen három-három győzelem és vereség, ám ennél árnyaltabb a kép: a lányok alulmaradtak két, nyilvánvalóan jobb vetélytárssal (a norvéggal és a franciával) szemben, simán vertek egy amatőrt (az argentint), a három azonos szintű közül pedig a lengyelt és a csehet legyűrték, a svédnek megadták magukat.

A másik visszatérő bírálat: soha ennyi pénzből nem gazdálkodhatott a sportág, még sincs látványos fejlődés. A vb ezt mutatta. Ugyanakkor józan ésszel belátható, hogy egy szekérderéknyi euróból ugyan egyik napról a másikra vásárolható egy tucatnyi légiós, külföldi sztáredző, toronyóra lánccal, de 22-28 év közötti, kész klasszis magyar beállós és átlövő nem. Őket fel kellett volna nevelni, ki kellett volna képezni. Nem ma, nem tegnap, évekkel ezelőtt. A mi jelenünket a múltban építették jövőként – így sikerült.