Egy évforduló margójára

Jeles nap, szép évforduló volt a tegnapi:

36 évvel ezelőtt június 15-én verte cipóra a magyar válogatott Salvadort.

A 10-1-es győzelem azóta is csúcs a világbajnokságok történetében; 1982-ből aztán ez a legszebb emlékünk, mert ezt követően simán kikaptunk a Maradonával felálló argentinoktól, majd egy balszerencsés, belgák elleni 1–1-gyel utazhattunk is haza Spanyolországból.

Igaz, de legalább ott voltunk.

Amúgy a salvadoriak lelkében ez a mérkőzés mélyebb nyomott hagyott, mint a miénkben. Jó, hogy felidézhetjük, eszünkbe juthat, hogy Kiss László csereként beállva hét perc alatt szerzett mesterhármast – egyébként ez is nehezen megdönthető rekord –, de ennyi, hat éve a harmincadik évforduló különösebb megemlékezések nélkül múlt el. Nálunk. Salvador szövetsége már egy évvel korábban ostromolni kezdte az MLSZ-t, hogy 2012 nyarán a magyar válogatott utazzon el Salvadorba, a két válogatott játsszon visszavágót, a költségekkel a magyarok ne foglalkozzanak, csak így lehet méltó módon megemlékezni a történelmi napról.

Bármilyen bizarrul hangzik is, ők tényleg ünnepelni akartak. Sem előtte, sem azóta nem jutottak ki vb-re, ezzel a vereséggel viszont részei lettek a futball történetének, és ez bizony ünnepség után kiált. Végül a tervből nem lett semmi, a meghívóban szereplő júniusi időpont nem felelt meg a magyar válogatottnak, ám ha megfelelt volna, akkor sem kelne ekkora útra csupán a nosztalgia kedvéért.

Lám, így is lehet szemlélni ezt a sportágat. Mi, a kétszeres világbajnoki ezüstérmes nemzet erre nyilván és érthetően képtelenek lennénk. Pedig a vébéket tekintve nekünk már jóval több a kudarc-, mint a sikerélményünk, már csak azért is, mert generációk szokhattak hozzá 1986 óta, hogy ezt a tornát már-már hagyományosan nélkülünk rendezik, számukra az ilyen Kiss László-s és salvadoros történetek a történelem homályába veszve mosódnak össze az utóbbi évszázad összes dicsőségével, brazilveréssel, Puskásékkal, Zsengellérékkel.

Ráadásul ebbe szemlátomást bele is törődünk. A kijutásról hivatalos szinten is úgy beszélünk, hogy nem realitás, majd túllépünk rajta – de miért nem az? A világbajnoki részvétel Európából sem a nagy országok sajátja, például a nálunk jóval kisebb horvátok is rendre megtalálják a vébékre vezető utat, mi pedig kivédhetetlen sorcsapásként simulunk bele az örökös kívülálló szerepébe. Csak az emlékeinket ünnepelhetjük – lassan szakasztott úgy, mint Salvador.