Félévértékelő

A hétvégén lezárult egy féléves szakasz: labdarúgó-válogatottunk tavasszal négy mérkőzést játszott, egy döntetlen (Fehéroroszország 1–1) mellett háromszor kikapott (Kazahsztán 2–3, Skócia 0–1, Ausztrália 1–2). Az egy emberöltővel ezelőtt még elképzelhetetlenül és elfogadhatatlanul gyatra mérleg dacára nem történt semmi rendkívüli, sem andorrai, sem luxemburgi csapás, valamint csapatunkat senki nem verte pépesre.

Vissza tehát nem léptünk, de előre sem, egy milliméternyit sem.

Pedig szeptemberben megkezdődik az UEFA Nemzetek Ligája, a 2020-as Európa-bajnokság selejtezőinek előszobája, és a helyzet túldramatizálása nélkül kijelenthetjük, ez lesz a magyar futball egyik legfontosabb kvalifikációs sorozata.

Mert a monoton kiesést ugyan az elmúlt harminc évben megszoktuk (kivétel, kell-e mondani, 2016 tündökletes nyara), de Magyarország négy meccs erejéig 2020-ban először lehet társrendezője labdarúgó-világeseménynek, és a saját Eb-nkről lemaradni, esetleg a szlovák, a szerb válogatottnak új Puskás-stadiont építeni korszakos kudarcnak számítana.

Szövetségi kapitányunk, Georges Leekens ezért csak a maga szempontjából fejtegeti higgadtan és logikusan, hogy pár nap, hét, hónap alatt nem várhatunk csodát, futballunkat az alapjaitól kell felépíteni. Neki van ideje. Nekünk nincs.

Másrészt hajdan a magyar labdarúgás már akkor „felhőkarcoló” volt, amikor a belgák még a földszinten keverték a maltert és hordták a betont. Ez az, amit egy külföldi soha nem fog megérteni, megérezni; hogy önmagában nem régi nagyságunk és nem is jelen kicsinységünk fáj nekünk, hanem a kettőnek a feldolgozhatatlan ellentéte. Egyszerre az, hogy ott voltunk, fenn, és itt vagyunk, lenn.

Joviális, udvarias, már mindent megélt, majd mindenen túl lévő, a hetvenhez közelítő belga úriemberek rövid távon nem sokat segíthetnek rajtunk. Ennek a típusnak legalább fél éve rámegy arra, hogy szép lassan rádöbbenjen, Haladás nem egy település neve, hanem egy csapaté, Győrnek nem külön városrésze Diósgyőr vagy Pénzügyőr.

Szeptember 8-án megyünk a finnekhez, szeptember 11-ére várjuk a görögöket. Tétmérkőzésekre. Amelyeken már azoknak kellene futballozniuk, akik e feladatra korábban alkalmasnak – legalábbis a többieknél „alkalmasabbnak” – találtattak, kiválasztattak, és az első fél év négy találkozóján összecsiszolódtak.

Ennek én sajnos szemernyi jelét sem láttam. Ezért attól tartok, hogy amit tavasszal elvetettünk, ősszel fog kikelni.