Hírlapírók és szilveszterek – Avagy miért utálom a szilvesztert

„A rutin teljes hiánya”, jegyezte meg lenézően Gabnai Gábor hírlapíró barátom egyszer, egyébként sosem kocsmázó közös kollégánkra, amikor az valamilyen magánéleti krízis során erősen berúgott. Így voltam ezzel én is: mivel szilveszterkor szinte kötelezően benyakalt, aki egyébként nem szokott és ezért nem bírta az italt, megtelt a város műkedvelő részegekkel, akiket nem szerettem. Különösen utáltam a tántorgók kórusát, ahogyan a Himnuszt bőgik, ezért ha lehetett, éjfél előtt igyekeztem angolosan lelépni a társaságból: ha egyáltalán kitartottam odáig. Ezért örültem, amikor lehetőségem adódott a munka ürügyén elhúzni valahová messzire. Az ifjúsági jégkorong válogatott valamilyen, általam soha fel nem derített oknál fogva éppen az év utolsó napjaiban szerepelt nemzetközi tornán, így minden esztendőben boldogan csatlakoztam az utazó csapathoz, hiszen a játékosok többsége székesfehérvári és dunaújvárosi hokis volt. Dániára, Olaszországra, Kanadára emlékszem vissza. Rómában például csináltunk egy filmet, aminek „A 21. század gladiátorai” címet adtuk, s ezt a kifejezést azóta már annyian lenyúlták, hogy néha azt hiszem, nem is az én ötletem volt.

A legdurvább szilveszteremnek azonban kétségtelenül a szarajevói bizonyult. Akkor már évek óta ostrom alatt állt a bosnyák főváros, s bár a nehézfegyverek azokban a napokban hallgattak, a környező hegyeken szerb orvlövészek keresték az utcákon járó eleven célpontokat. „Arra ne menjenek tovább, mert lelövik magukat”, szólt ránk egy férfi olyan természetességgel, mint ahogyan arra figyelmeztetik az embert, hogy traffipax van az úton. Jó, nem mentünk. Aztán az 1995-ös év utolsó éjjelén akkora lövöldözést rendeztek a sokéves háborútól megcsömörlött katonák, hogy még Edu barátom is túlzásnak tartotta, pedig ő kétszer sebesült meg a szlavóniai fronton. (De nem ott és akkor érte halálos golyó, hanem sokkal később Bolíviában.) Máig őrzöm a kazettát, amire annak a háborús szilveszter éjjelnek a fertelmes csatazaját rádiós magnójával rögzítette, pedig már régen nincs olyan készülékem, amivel lejátszhatnám.

Csak itt a fejemben pörög a felvétel azóta is. Mint ahogyan nem tudom elfelejteni a többieket, azokat sem, akikkel valamikor együtt dolgoztam és kocsmáztam, és együtt éltük át utálkozva, amikor az újév megváltja az óévet. Alig nőttem ki a kamaszkorból, amikor 1984-ben a szerkesztőséghez kerültem, így mára csaknem egyedül maradtam a régiek közül. Akiknek már semmit nem hozhatott az elmúlt év, és semmit sem ígérhet a mostani, de a következő sem.

És nekem?

Lehet abban valami, hogy amikor az ember a halottakra gondol, valójában önmagát siratja.