Till, a rétisas – Az önteltség bajba sodorhat!

A jegenyefa levelei finoman reszkettek, néhány száraz gally is megreccsent, a fészek is néha megremegett. Till megérezte, hogy hamarosan bealkonyul, ezért felállt, kinyújtotta szárnyait, majd néhány suhintás után elrugaszkodott, és lomhán szárnyalni kezdett. Kiterjesztett szárnyai alatt még egy kisbirka is elfért volna! Felfelé kanalazott, és közben hallotta a tollak surranásait is. Kisvártatva megelégelte az emelkedést, és kifeszített szárnyaival vitorlásként fogta be a szellőt. Büszkén nézett körül birodalmán: az erdőszélen és a messze nyújtózkodó réten. Száz méteren belül akár néhány centis mozgó állatot is észre tudna venni! De most senki sem mozdult.

Egy darabig önelégülten gyönyörködött a mező virágai fölött suhanó árnyékában, de egyre éhesebb és türelmetlenebb lett. Sehol egy surranó egér, mozgolódó földhányás egy pocokkal vagy egy riadó nyúlfióka, amelyre lecsaphatott volna. Az árnyak egyre hosszabbodtak, az esti szellő is egyre inkább meglapult, gyengült, a felhők is tohonyábban mocorogtak. Csak nem fogok szégyenszemre éhesen hazarepülni én, a mező fejedelme, a rókák réme, a galambok veszedelme? Erős vagyok, ügyes és bártor; olyan nincs, hogy füvet legeljek vagy makkot csipegessek, mint a malacok! Még elhullott őzet se látok, még egy csúfondáros patkánytetemet sem, amellyel éhségemet csillapíthatnám. Eső is régen hullott, így giliszták sem tekeregnek a sárban.

Egyre nagyobb köröket röpült, és már kezdett elfáradni, amikor a falu széléhez ért. Azám, jutott eszébe! Egy hete is erre vadásztam, és elraboltam egy kiskacsát. Milyen finom falat volt! Igaz, rohant felém néhány csaholó eb, de semmi esélyük nincs az én gyorsaságomhoz képest. Ugassanak csak, morogjanak csak, mit bánom én, de félni nem fogok! Nekem nem parancsol senki! Till egyre közelebb repült a kapirgáló kiscsirkék felé. Néhány hetesek lehettek, oktondiak, figyelmetlenek, és gyanútlanul kapirgáltak az árok szélén. Hát keressétek csak a magvakat, csipegessétek csak a szemétdombra került hulladékot, velem szemben esélyetek sincs. Fölétek repülök, összekapom a szárnyaimat, és úgy zuhanok rátok, mint a kő! Már éppen egy fürgén fötrő kiscsirke fölé ért, már majdnem zuhanóröpülésbe kezdett, amikor zizegő-zümmögő, egyre erősödő zajra lett figyelmes. Ez nagyon furcsa, ilyet még soha, de soha nem hallott. Ráadásul egyre közeledett, egyre fenyegetőbben zakatolt! Mi lehet ez? Ki mer engem megzavarni?! Én nem ijedek meg az árnyékomtól! Engem nem lehet megfélemlíteni! De a kert fái közül egyszerre csak megpillantott egy furcsa, fekete, forgó szárnyakat használó, vijjogó valamit, ami egyenesen feléje tartott. Nem volt annak sem szeme, sem tolla, se csőre, se karma, nem is lélegzett, nem is nézett, de süvítve, mint a golyó, célba vette Tillt, a rétisast, a rettenthetetlen hős és bátor ragadozót. Hirtelen felfogta, hogy nincs esélye evvel a szörnnyel szemben harcolni. Elszántsága, éhsége, bátorsága elillant, tervét, áldozatát elfeledte, mert rájött: már a saját életéért kell harcolnia! Nincs kímélet, nincs kecmec, nincs az ellenfélben semmi szánalom vagy könyörület: csak száguldott feléje kitartóan, iránytévesztés, taktikázás nélkül. Till ilyet még életében nem észlelt. Úgy nevelték, és hozzá is szokott: mindenki tőle fél, tőle menekül, előle bújik, és válogathat az áldozatai közt. A helyzet most megfordult. Most ő lett a kiszemelt, a célszemély. Till tehát megfordult, és teljes erejéből felfelé szárnyalt. A zümmögő szörnyeteg ekkorra már olyan közel került hozzá, hogy súrolta a faroktollait, azt jól meg is gyepálva. Fájt, persze fájt a tollcibálás, de nagyobb baj származott abból, hogy sokat veszített repülésének irányíthatóságából. Innentől kezdve cikcakkosan, bukdácsolva repült, és ez megrémítette. De most csak az ösztönös menekülés és rémület uralta mozdulatait, kötötte le figyelmét. Szíve száguldó üzemmódba kapcsolt, iszonyú tempót diktált szárnyainak, és minden gondolatát a fészkébe jutás irányította. Egy darabig hallotta még a propelleres szörnyeteg zúgó hangját, néha még a felkevert levegő fújó szele is elérte, de szerencsére 4-5 perc után a zümmögés és légáramlás is csökkent.

Till nem mert visszanézni, csak bukdácsolt, menekült, küzdött az életéért. Ezért nem láthatta Márkot, aki a távirányítójával visszaparancsolta a drónt, és jobb keze mutatóujjával megfenyegette a pórul járt rablót, amely fel nem foghatta, ki és miféle hatalom űzött gúnyt belőle.