2021.07.01. 11:30
Legyen vége a szivárványos propagandának: A magyar ember tudja, hogy ki előtt térdeljen le!
Az észak-amerikai indiánoknál az volt a szokás, hogyha észrevették a törzs valamelyik tagján, hogy a saját neméhez vonzódik, a falu szélére költöztették a sátrát. Nem ölték meg, nem üldözték el, még egy pofont se kapott. Békén hagyták, csináljon, amit akar, ha talál hozzá magához hasonlót, de nem engedték túl közel magukhoz, a gyerekeikhez pedig pláne nem.
Fotó: Shutterstock
Nyugat-Európa most azon van – hogy az indiános példánál maradjunk –, hogy kötelező lesz minden közösség közepén felállítani Sólyomszem tipijét, mert ő egy boldog buzi, sátrán egy szivárványos zászlóval, mindjárt a törzsfőnök és a varázsló sátra mellett hirdetheti a félresikerültség eszméjét. Mert ha nem így lesz, kitör a háború.
Miközben egy szexuális szélsőséget ürügyül használva tüntetnek ellenünk az egykor gyarmatosító, világháborúkat kirobbantó államok sportolói, szivárványos karszalagokat húznak magukra, szíveket mutogatnak, térde esnek, mi gondoljunk inkább a nagyszerű budapesti stadionban éneklő tízezrekre, honfitársainkra, majd azokra, akik miatt ezt ők megtehették.
Legyen fontosabb az élet, a „normális” élet, ami most visszatért hozzánk!
Július elseje 1992 óta a magyar egészségügy napja, a kezdeményezők reményei szerint egy igazi ünnep, amikor azoknak mondunk köszönetet, akik értünk dolgoznak a kórházakban, a rendelőintézetekben, a mentőautókban, mindenfelé, ahol esendő testünk gyógyításra szorul. A döntéshozók Semmelweis Ignác születésnapját választották ki arra, hogy legyen egy nap, amikor legalább egy gondolat erejéig tiszteletünket fejezzük ki az orvosok, az ápolók és minden egészségügyben tevékenykedő felé, nem feledve, hogy ha baj van, ők azok, akikre mindig számíthatunk. Tudva, hogy persze emberből vannak ők is, esendők. De az elismerés soha nem volt aktuálisabb, mint éppen ebben az évben, amikor olyan hónapokat hagytunk magunk mögött, amilyenekre senki sem számított. A világjárvány korábban soha nem látott erőfeszítésekre kényszerítette azokat, akik helytálltak az egészségügy frontvonalain, gyakran életük kockáztatásával, saját egészségük rovására tették a dolgukat, és ne feledjük, volt, aki bele is halt. Ez a kép az, aminek emlékként meg kell maradnia bennünk erről az időszakról. Azokról a napokról, amikor szeretteinkért aggódtunk, és talán azt sem tudtuk, túléljük-e ezt az évet.
Az egészségügyiek napján mi inkább az orvosok, az ápolók és a mentők előtt térdeljünk le.
