Álruhás tündér

Városukat kiforgatta az őszi és tavaszi vásárok ripacskodó magamutogatása, a régiek síron túlról érkező intelmeit elnyomta az autók és buszok berregése, amit álszent tapintatból sokan nem akartak észrevenni. A város már régen valóságon túli volt, de a mindig rohanó tömeg nem érzékelte. Nehéz is lett volna, mert a fülekhez odaragadt a telefon, a pihenni vágyó test tekintete pedig a képernyőre tapadt. Lábuk alatt kőként ott porladt az eltörlésre ítélt múlt. Úgy tűnt, hogy a további rombolás megakadályozására kevés az emberi erő, csak a csodák segíthetnek, jóságos tündérek közreműködésével. Szamizdat formájában meg is jelent egy reményt adó, figyelemre méltó tanulmány, Hogyan ismerjük fel a tündéreket címmel. A szerzők nem kevesebbet állítanak, mint hogy a tündérek itt élnek közöttünk teljesen hétköznapi külsővel, de csodálatos átváltozásokra képesek.

E hétköznapiságba csomagolt kedves teremtések nem kedvelik a feltűnést, sem a tolakodó pillantásokat, a felállványozott épületek felől hallatszó füttyögetést, de még a túlzott udvariasságot sem a bejárati ajtóknál, ahol a nőt maga elé engedő férfinép arról próbál meggyőződni, hogy a hátsó formák összhangban vannak-e mindazzal, amit szemből láttak. A mű könnyebbé teszi eligazodásunkat ebben a túlságosan is anyagelvűvé kényszerített világban, ahol a csodákat is bizonyítási kényszerek alá vetik, és egy jóságos tündérnek majdnem úgy kell félnie, mint hajdanán a seprűn száguldozó boszorkányoknak. Gyanakodjunk azokra a nőkre – ajánlják a szerzők –, akik amikor a csekk-köteget beadják a postán, az üvegportálban, mint egy tükörben, alig észrevehetően ellenőrzik magukat, hogy a legmegfelelőbb külsőt öltötték-e magukra. Legyünk résen olyankor is, ha a piacon feltűnik egy jelenség két jó nagy bevásárlószatyorral megpakolva, és így, súlyos terheket cipelő kezeivel is próbálkozik egy-egy, homlokába nem megfelelően lógó hajtincset megigazítani. Mint köztudott, az álruhás tündérek a szerénynek tűnő álca mellett is rendkívül igényesek. Ha kint a szabadban, erdőben – folytatja a bizonyítékok sorát a könyv – találkoznánk egy olyan hölggyel, aki előtt a hazafelé tartó ösvényen egér futna át, és ő arrafelé már egy tapodtat sem hajlandó tovább menni, inkább kilométereket kerül, szinte biztosra vehetjük, hogy álruhás tündérrel találkoztunk. Óvni kell ezeket a tiszta szívű csodálatos lényeket, nem szabad őket megríkatni, mert bánatkönnyeikből halálos veszedelmet jelentő feneketlen tó keletkezik, ahova ártatlanok is beleveszhetnek.

A szép Margit nem tudta magáról, hogy tündér, kezdetben Gerzson sem, csak sejtette. Hosszas bizonyítási eljárás során győződött meg róla. Az csak egy dolog, hogyha a Jobb mint otthon sörözőbe – ahol süteményeket is árultak – ha Margit belépett, akkor a csapos többnyire túlfuttatta a korsóba szánt sört, mert nem tudta levenni pillantását a nőről, a gépkocsivezetők pedig nagyon udvariasan megálltak a zebra előtt, mert álló járművel hosszabb ideig gyönyörködhettek a jelenségben. Gerzsont nem is ez győzte meg.

Margit egyszer a Nagyi konyhája étteremben fél ebédjét otthagyta az asztalon. Az éppen arra posztoló hajléktalanok egyike lecsapott rögtön az ételmaradékra. Margit valamiért tíz lépés után visszafordult, és meglátta a tányérjába beletúró éhes embert, aki csak úgy tömte a szájába a maradék sült krumplit. Talán még a tehénszemű Hérának sem kerekedett el soha úgy a szeme, mint Margitnak. Lassan, de határozottan visszasétált. Megállt a kanál, a kés, a villa a levegőben. Az étterem feszülten figyelte, mit tesz most a nő. Nem fintorgatta az orrát, rámosolygott a férfira: – Ne azt egye, jóember! Jöjjön velem és válasszon, mit szeretne.

A nyáron is hosszú kabátot viselő férfi tündért látott maga előtt. Nem is étteremben volt már, hanem egy palotában.

– Ne hálálkodjon, válasszon! Én is voltam már elég mélyen.

Kifizette a kiválasztott ételt, és a maga természetességével észrevétlenül távozott, azaz csak hitte, hogy észrevétlenül.

Gerzson meg volt győződve róla, hogy tündér sétált ki az ajtón. Követte a nőt az esős időben, ahol még a tócsák is tükrözték a tavaszi tünemény szépségét. Gerzson legszívesebben leterítette volna elé kabátját, hogy az esővíztől megóvja, de a részegítő májusban már nem volt rajta kabát. Csuda módon egyszerre esett az eső, és sütött a nap, ez a lányt nem érdekelte, ő magában hordozta a csodát. A fiú valami – elég jól esik most, nemde? – kérdéssel lépett be a nő mágneses terébe, ahonnan már nem tudott és nem is akart szabadulni. Később, amikor már néhány próbát kiállt Margit mellett, a lány megengedte, hogy további szigorú próbatételek sikeres teljesítése esetén reménykedjen. Addig úgy viselkedett Tiborral, mint egy kézilabdakapus. A fiú a hatoson belülre nem jöhetett. Tibor emlékezett még régi tanulmányaira, hogy a nagy változásokat előre jelzik a csodák: egy üstökös, egy tündér vagy más égi jelenség. És tényleg, jöttek a változások. Észrevették, hogy egyre kevesebb ügyet tussolnak el. Egyik munkahelyi főmufti úgy fizetett jutalmat a kiválasztottaknak, hogy több pénz átvételét íratta alá velük annál, mint amennyit ténylegesen felvettek, a különbözetet zsebre vágta.

– Örüljenek neki, hogy kaptak – vélte az igazgató. Valamelyik elégedetlenkedő lebuktatta. Nagyot azért nem zuhant, más városban folytatta munkáját. A másik igazgatót nyugdíjazták, miután kiderült róla az a hanyagság, hogy az elhunyt munkatársak nevét nem vették le a bérkartonról, és fizetésükön a beavatottak osztoztak. Nyugdíjazással megúszta.

– Margit üstökösszerű feltűnése vajon még milyen változásoknak az előjele? – tette fel óvatosan magának a kérdést Gerzson, aki jobban bízott azokban a nőkben, akik elsőáldozók is voltak vagy konfirmáltak, mert ha máskor nem is, gyerekkorukban imára kulcsolt kis kezükkel kapcsolatba kerülhettek a Teremtővel. A tündérek száz százalékig élvezték bizalmát. Annak ellenére, hogy a tudományos ismeretek bővülése egyre nagyobb önbizalommal töltötte el az embereket, akik a természet leigázásáról és nem a megóvásáról beszéltek, a szerelmes fiú egyáltalán nem hitte azt, amit számos médiacsatornán is sulykoltak, hogy a boldogság érzésének kiváltója az agyban játszódó kémiai folyamat.

– Érdekes, az igazán nagy tudósok mind arról vallanak, hogy a teremtő intelligencia léte nélkül nem tudják elképzelni a világunkat.

Ő is így vélekedett. A mikroszkóp és a távcső kitágította a világot, amelyet az ember érzékelni tud, de a hatalmas léptékváltás szinte megemészthetetlenné vált a földi halandók számára. Már nemcsak eső és hó, hanem hírek tömkelege zúdult az emberek nyakába, amit képtelenek voltak feldolgozni. Azelőtt a sarki kocsmában vagy a házmestertől minden lényeges dolgot meg lehetett tudni. A környezeti silányulás Gerzson lelkét is megráncigálta, feneketlen kútba vetette, ahol élesre fent pengék sebeket ejtettek rajta. Elképzelte, hogy azt hazudja majd az ő tündérének, hogy nem szereti, de már csak a képzelgésre is kongóan üres lett körülötte az addig könyvekkel és vágyakkal zsúfolt szoba. Mint aki gondolatban nagyot vétkezett, szinte futott, hogy bűnét jóvátehesse.

– Szeretlek ebben a ruhádban! – mondta az ajtót nyitó lánynak kiszáradt torokkal, mégis megkönnyebbülve, mint aki a sivatagból végre a vágyott oázisba megérkezett. 
– Mondd még egyszer! – gyorsult fel Margit lélegzete. 
– Ebben a ruhádban. 
– Ne azt mondjad, az elejét! 
– Szeretlek!

E szóra a vázában a hervatag virágok imbolyogva fel­emelkedtek, szirmaikat kitárták, az ablakban a fagyottnak hitt orchidea virágba borult, kint pedig rózsaszínbe öltöztek a barackfák. És a csodának még nem volt vége! A fiú ingéről lepattogtak a gombok, a cipőjére boruló nadrágszár bokája fölé kúszott, orra alatt csiklandós bajusz nőtt. Gerzson felnőtté vált.