Nem vagyunk egyedül az úton

Emlékszem, gyermekkoromban kialakult apámmal egy szokásunk, jobban mondva ő kezdte el, én csak követtem a példát. Ültünk a fekete-fehér televíziós készülékünk előtt és az amerikai filmek végén azon kevesek között voltunk, akik a stáblistát is végigvárták, nem kapcsoltak másfelé és nem mentek el vacsorázni. Azt figyeltük, hány magyar nevet találunk a színészek, statiszták, operatőrök, rendezők, világosítók és más műszakiak között. Ha láttunk egyet, nevetve ismételtük meg, aztán kerestük a következőt. Abban az időben, amikor a negyedik emeletre kellett felhordanom a fűtőolajat, még bőven akadtak ilyenek, hiszen nem voltunk olyan sokkal az ötvenhatos szabadságharcot követő hatalmas kivándorlási hullám mögött. Lehet, hogy ez a névvadászat okozta, hogy aztán én is disszidáljak a leszerelésem után. Ki tudja. Persze akkor még apám sem mondta el, hogy hová rejtette az ötvenhatos géppisztolyát, de ez egy másik történet lenne.

Nos, ez a szokásom a filmek végén máig megmaradt, ma is gyakran csinálom ugyanezt, az eredmény azonban egészen más, hiszen csak elvétve látok magyar, vagy magyar gyökerekre utaló vezetéknevet a stáblistán. A magyarok már vagy nem filmeznek annyit, vagy a korábbiak utódai nevet változtattak, hogy minél jobban és gyorsabban beolvadjanak a nagy amerikai masszába. Attól tartok, az utóbbi történt, ám aki a nevét elhagyja, gondolom, egy idő után az anyanyelvével és a hitével is ugyanígy tesz. Minap találkoztam Székesfehérváron Kocsis Sándor fiával, aki csak azért nem lett a világ focibálványa, mert Puskással játszott együtt, és akkoriban az a hely már foglalt volt. Kiválóan beszél spanyolul. Barátomat, Tárnok Ákost, a Los Andinos együttes vezetőjét kellett segítségért felhívnom, hogy szót értsek vele.

Amikor én az utolsó disszidensek között a nyolcvanas években Torontóban kötöttem ki, még százezres nagyságrendű magyar kolónia élt ott, más kérdés, hogy egy szalmaszálat se tettek keresztbe sem értem, sem egymásért. Nem ismerem az adatokat, ha léteznek egyáltalán erre vonatkozóan ilyenek, de úgy vélem: az első világháborút megelőzően, majd a második világégést és az ötvenhatos forradalmat követően, még később a kádári gulyáskommunizmus után kivándorolt, disszidált sok százezernyi magyar kolóniája közül ma már csak apró szigetek léteznek a nagy észak- és dél-amerikai, ausztrál és nyugat-európai népeket egybeolvasztó óriási katyvaszban. Amire ráadásul még Amerikában latin, Európában afrikai és közel-keleti muszlim bevándorlók milliós tömegei csapódnak rá. Rengeteg honfitársunkat, gyermekeinket, unokáinkat elveszítettük így, akik most már örökre hiányoznak majd a kárpát-medencei anyaföldről, a magyar lélekből, ráadásul minden kormányzati erőfeszítés ellenére tovább fogy a népesség a megcsonkolt határokon belül.

A székesfehérvári nemzeti emlékhelyen minap meghallgattam Molnár Krisztián vármegyei elnök beszédét, aki egyebek mellett arról is szólt, hogy soha nem volt nagyobb szüksége az országnak a nemzeti egységre, mint ma. Minden tiszteletem mellett kell megjegyeznem, hogy erre nagyjából annyi esély van, mint arra, hogy holnap Prigozsin feltámadjon és egy asztal mellett berúgjon Putyinnal és Zelenszkíjjel egy manhattani csehóban. Én is írtam ilyeneket húsz évvel ezelőtt, igazság szerint a nemzeti egység gondolata egy időben a vesszőparipám volt, de ez ma már csak egy álom. Álom, mert a mai politikai ellenzék nem baloldali, nem szociális értékekben gondolkodó és végképp nem konstruktív, ezeket már csak az tartja egyben, hogy utálni kell Orbán Viktort és a rendszerét. Ez valami mélyről fakadó, műveletlen proli gyűlölet, amire úgy kenték rá a liberális mázat, mint ahogyan azt a tejszínhabbal egy leszbikus házaspár brüsszeli esküvőjén tenné a cukrász, aki valószínűleg el lenne szállva a kokótól. A végeredmény pedig hazaárulás.

Ma már egy olyan úton járunk, ahonnan nincs visszafordulás, nincs idő eltévedni, nem szabad abban bízni, hogy bárkit meggyőzhetünk az igazunkról azok közül, akik zsigeri gyűlölettel beszélnek mindarról, ami népi, keresztény és nemzeti, akiknek a magyar múlt csak vér, csalódás, vereség és holokauszt. Akik a tűzijáték minden robbanására összeszorítják a végbelüket és semmi egyéb nem jut az eszükbe. Akiknek minél rosszabb, annál jobb. Ez már a mi utunk, valóban magyar küldetés. Volt rá több mint tíz évünk, hogy kiderüljön, kiben bízhatunk, kiben nem, kire lehet számítani, és kire nem. Reménykedhetünk egy jobboldali, mondhatnám azt is, elmebajellenes amerikai választási győzelemben, várhatunk talán egy hasonló fordulatra Európában, de el kell hinnünk, hogy a legfontosabb szövetségesünk nem ezen a világon van. Biztos vagyok benne, hogy Szent István is ezt gondolta. És éppen ezért vagyunk még itt.