Az ara meg a tolvaj

munkásságát nemigen kell egy mórinak sem bemutatni, a város nem hivatalos helytörténészeként, túl a nyolcvanon is fiatalos lendülettel beszélt nemrég a Lamberg-kastélyban összegyűlt, szép számú közönséghez.

Minden a Rajna mentén vagy éppen Ausztriában, Bajorországban kezdődött, a XVIII. században, amikor a török háborúk dúlta magyar földre hajón, ladikon elindultak hazánk svábnak hívott új lakói. Az első három év tehermentes volt, a földesúrnak nem kellett adót fizetni, ennyi idő alatt kellett felépíteni Móron is a családi házat, majd pedig a gazdasági melléképületeket. Az első telepesek gyerekei egy újabb szobával, konyhával toldották meg a házat; ehhez előbb meg kellett találniuk életük párját, megkötni az első esküvőt az új hazában, aminek a hagyományait az utódok is megőrizték.

Az eljegyzés egyszerű szertartásnak számított, a mai móditól lényegében alig különbözött: a férfi kérte meg a lány kezét, a szülők, testvérek jelenlétében. Az esküvő hirdetménye mindenkor ott függött a községháza előcsarnokában és a kapucinusok templomában; három egymást követő vasárnapig ott is maradt, elegendő időt kaptak azok, akiknek valamilyen ellenvetésük volt...

Egyenlők közt az első volt a vőlegény a házasságban, legelőször ő lépett be a gyóntatószékbe az esküvő előtt. Schwartz Alajos emlékszik még a harmincas évekre, mikor édesapja szabóműhelyébe valaki a saját apja esküvői ruháját vitte el, azt kellett megfoltozni, lúggal megtisztítani, hogy a szegény ember is díszesen léphessen Isten színe elé. A polgári esküvőre nemigen adtak a móri svábok, egyszerű vasárnapi ünnepruhát vettek fel rá; az se sokat nyomott a latban, hogy a móri születésű miniszterelnök, Wekerle Sándor rendelte el a megtartását még 1894-ben.

A lakodalmakban a múlt században általában Kaiser József és a Kaiser banda adta a talpalávalót, emléküket még ma is ápolják a város fiatal zenészei. Ha ők nem értek rá, hárman-négyen a násznépből összeálltak, valahonnan szereztek pár harmonikát, cintányért, hajnalig pedig ki sem fújták magukat. Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek - a sváb ember szigorú volt a maga módján, de ahhoz, hogy valaki jóllakjon a lakodalmon, elég volt, ha csak pár tojást hozott. Egyetlen ital pohara érintette csak az asztalterítőt: a boré, sört Móron legfeljebb csak a második világháború után fogyasztottak a lakodalmakban.

Emlékezhetnek még sokan Móron  Becske Sándorra, a zsidó származású fényképészre, aki azután is fotózott a svábok esküvőin, hogy egymaga szerencsésen visszatért Auschwitzból.

A többi népek sem hiányoztak: a jelenlévő magyarok tiszteletére mindig eljátszottak legalább egy csárdást, egyébként a trálili, a schmied, a valzer és a polka ment hajnalhasadtáig.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Minden a Rajna mentén vagy éppen Ausztriában, Bajorországban kezdődött, a XVIII. században, amikor a török háborúk dúlta magyar földre hajón, ladikon elindultak hazánk svábnak hívott új lakói. Az első három év tehermentes volt, a földesúrnak nem kellett adót fizetni, ennyi idő alatt kellett felépíteni Móron is a családi házat, majd pedig a gazdasági melléképületeket. Az első telepesek gyerekei egy újabb szobával, konyhával toldották meg a házat; ehhez előbb meg kellett találniuk életük párját, megkötni az első esküvőt az új hazában, aminek a hagyományait az utódok is megőrizték.

Az eljegyzés egyszerű szertartásnak számított, a mai móditól lényegében alig különbözött: a férfi kérte meg a lány kezét, a szülők, testvérek jelenlétében. Az esküvő hirdetménye mindenkor ott függött a községháza előcsarnokában és a kapucinusok templomában; három egymást követő vasárnapig ott is maradt, elegendő időt kaptak azok, akiknek valamilyen ellenvetésük volt...

Egyenlők közt az első volt a vőlegény a házasságban, legelőször ő lépett be a gyóntatószékbe az esküvő előtt. Schwartz Alajos emlékszik még a harmincas évekre, mikor édesapja szabóműhelyébe valaki a saját apja esküvői ruháját vitte el, azt kellett megfoltozni, lúggal megtisztítani, hogy a szegény ember is díszesen léphessen Isten színe elé. A polgári esküvőre nemigen adtak a móri svábok, egyszerű vasárnapi ünnepruhát vettek fel rá; az se sokat nyomott a latban, hogy a móri születésű miniszterelnök, Wekerle Sándor rendelte el a megtartását még 1894-ben.

A lakodalmakban a múlt században általában Kaiser József és a Kaiser banda adta a talpalávalót, emléküket még ma is ápolják a város fiatal zenészei. Ha ők nem értek rá, hárman-négyen a násznépből összeálltak, valahonnan szereztek pár harmonikát, cintányért, hajnalig pedig ki sem fújták magukat. Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek - a sváb ember szigorú volt a maga módján, de ahhoz, hogy valaki jóllakjon a lakodalmon, elég volt, ha csak pár tojást hozott. Egyetlen ital pohara érintette csak az asztalterítőt: a boré, sört Móron legfeljebb csak a második világháború után fogyasztottak a lakodalmakban.

Emlékezhetnek még sokan Móron  Becske Sándorra, a zsidó származású fényképészre, aki azután is fotózott a svábok esküvőin, hogy egymaga szerencsésen visszatért Auschwitzból.

A többi népek sem hiányoztak: a jelenlévő magyarok tiszteletére mindig eljátszottak legalább egy csárdást, egyébként a trálili, a schmied, a valzer és a polka ment hajnalhasadtáig.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Minden a Rajna mentén vagy éppen Ausztriában, Bajorországban kezdődött, a XVIII. században, amikor a török háborúk dúlta magyar földre hajón, ladikon elindultak hazánk svábnak hívott új lakói. Az első három év tehermentes volt, a földesúrnak nem kellett adót fizetni, ennyi idő alatt kellett felépíteni Móron is a családi házat, majd pedig a gazdasági melléképületeket. Az első telepesek gyerekei egy újabb szobával, konyhával toldották meg a házat; ehhez előbb meg kellett találniuk életük párját, megkötni az első esküvőt az új hazában, aminek a hagyományait az utódok is megőrizték.

Az eljegyzés egyszerű szertartásnak számított, a mai móditól lényegében alig különbözött: a férfi kérte meg a lány kezét, a szülők, testvérek jelenlétében. Az esküvő hirdetménye mindenkor ott függött a községháza előcsarnokában és a kapucinusok templomában; három egymást követő vasárnapig ott is maradt, elegendő időt kaptak azok, akiknek valamilyen ellenvetésük volt...

Egyenlők közt az első volt a vőlegény a házasságban, legelőször ő lépett be a gyóntatószékbe az esküvő előtt. Schwartz Alajos emlékszik még a harmincas évekre, mikor édesapja szabóműhelyébe valaki a saját apja esküvői ruháját vitte el, azt kellett megfoltozni, lúggal megtisztítani, hogy a szegény ember is díszesen léphessen Isten színe elé. A polgári esküvőre nemigen adtak a móri svábok, egyszerű vasárnapi ünnepruhát vettek fel rá; az se sokat nyomott a latban, hogy a móri születésű miniszterelnök, Wekerle Sándor rendelte el a megtartását még 1894-ben.

A lakodalmakban a múlt században általában Kaiser József és a Kaiser banda adta a talpalávalót, emléküket még ma is ápolják a város fiatal zenészei. Ha ők nem értek rá, hárman-négyen a násznépből összeálltak, valahonnan szereztek pár harmonikát, cintányért, hajnalig pedig ki sem fújták magukat. Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek - a sváb ember szigorú volt a maga módján, de ahhoz, hogy valaki jóllakjon a lakodalmon, elég volt, ha csak pár tojást hozott. Egyetlen ital pohara érintette csak az asztalterítőt: a boré, sört Móron legfeljebb csak a második világháború után fogyasztottak a lakodalmakban.

Emlékezhetnek még sokan Móron  Becske Sándorra, a zsidó származású fényképészre, aki azután is fotózott a svábok esküvőin, hogy egymaga szerencsésen visszatért Auschwitzból.

A többi népek sem hiányoztak: a jelenlévő magyarok tiszteletére mindig eljátszottak legalább egy csárdást, egyébként a trálili, a schmied, a valzer és a polka ment hajnalhasadtáig.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Az eljegyzés egyszerű szertartásnak számított, a mai móditól lényegében alig különbözött: a férfi kérte meg a lány kezét, a szülők, testvérek jelenlétében. Az esküvő hirdetménye mindenkor ott függött a községháza előcsarnokában és a kapucinusok templomában; három egymást követő vasárnapig ott is maradt, elegendő időt kaptak azok, akiknek valamilyen ellenvetésük volt...

Egyenlők közt az első volt a vőlegény a házasságban, legelőször ő lépett be a gyóntatószékbe az esküvő előtt. Schwartz Alajos emlékszik még a harmincas évekre, mikor édesapja szabóműhelyébe valaki a saját apja esküvői ruháját vitte el, azt kellett megfoltozni, lúggal megtisztítani, hogy a szegény ember is díszesen léphessen Isten színe elé. A polgári esküvőre nemigen adtak a móri svábok, egyszerű vasárnapi ünnepruhát vettek fel rá; az se sokat nyomott a latban, hogy a móri születésű miniszterelnök, Wekerle Sándor rendelte el a megtartását még 1894-ben.

A lakodalmakban a múlt században általában Kaiser József és a Kaiser banda adta a talpalávalót, emléküket még ma is ápolják a város fiatal zenészei. Ha ők nem értek rá, hárman-négyen a násznépből összeálltak, valahonnan szereztek pár harmonikát, cintányért, hajnalig pedig ki sem fújták magukat. Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek - a sváb ember szigorú volt a maga módján, de ahhoz, hogy valaki jóllakjon a lakodalmon, elég volt, ha csak pár tojást hozott. Egyetlen ital pohara érintette csak az asztalterítőt: a boré, sört Móron legfeljebb csak a második világháború után fogyasztottak a lakodalmakban.

Emlékezhetnek még sokan Móron  Becske Sándorra, a zsidó származású fényképészre, aki azután is fotózott a svábok esküvőin, hogy egymaga szerencsésen visszatért Auschwitzból.

A többi népek sem hiányoztak: a jelenlévő magyarok tiszteletére mindig eljátszottak legalább egy csárdást, egyébként a trálili, a schmied, a valzer és a polka ment hajnalhasadtáig.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Az eljegyzés egyszerű szertartásnak számított, a mai móditól lényegében alig különbözött: a férfi kérte meg a lány kezét, a szülők, testvérek jelenlétében. Az esküvő hirdetménye mindenkor ott függött a községháza előcsarnokában és a kapucinusok templomában; három egymást követő vasárnapig ott is maradt, elegendő időt kaptak azok, akiknek valamilyen ellenvetésük volt...

Egyenlők közt az első volt a vőlegény a házasságban, legelőször ő lépett be a gyóntatószékbe az esküvő előtt. Schwartz Alajos emlékszik még a harmincas évekre, mikor édesapja szabóműhelyébe valaki a saját apja esküvői ruháját vitte el, azt kellett megfoltozni, lúggal megtisztítani, hogy a szegény ember is díszesen léphessen Isten színe elé. A polgári esküvőre nemigen adtak a móri svábok, egyszerű vasárnapi ünnepruhát vettek fel rá; az se sokat nyomott a latban, hogy a móri születésű miniszterelnök, Wekerle Sándor rendelte el a megtartását még 1894-ben.

A lakodalmakban a múlt században általában Kaiser József és a Kaiser banda adta a talpalávalót, emléküket még ma is ápolják a város fiatal zenészei. Ha ők nem értek rá, hárman-négyen a násznépből összeálltak, valahonnan szereztek pár harmonikát, cintányért, hajnalig pedig ki sem fújták magukat. Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek - a sváb ember szigorú volt a maga módján, de ahhoz, hogy valaki jóllakjon a lakodalmon, elég volt, ha csak pár tojást hozott. Egyetlen ital pohara érintette csak az asztalterítőt: a boré, sört Móron legfeljebb csak a második világháború után fogyasztottak a lakodalmakban.

Emlékezhetnek még sokan Móron  Becske Sándorra, a zsidó származású fényképészre, aki azután is fotózott a svábok esküvőin, hogy egymaga szerencsésen visszatért Auschwitzból.

A többi népek sem hiányoztak: a jelenlévő magyarok tiszteletére mindig eljátszottak legalább egy csárdást, egyébként a trálili, a schmied, a valzer és a polka ment hajnalhasadtáig.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Egyenlők közt az első volt a vőlegény a házasságban, legelőször ő lépett be a gyóntatószékbe az esküvő előtt. Schwartz Alajos emlékszik még a harmincas évekre, mikor édesapja szabóműhelyébe valaki a saját apja esküvői ruháját vitte el, azt kellett megfoltozni, lúggal megtisztítani, hogy a szegény ember is díszesen léphessen Isten színe elé. A polgári esküvőre nemigen adtak a móri svábok, egyszerű vasárnapi ünnepruhát vettek fel rá; az se sokat nyomott a latban, hogy a móri születésű miniszterelnök, Wekerle Sándor rendelte el a megtartását még 1894-ben.

A lakodalmakban a múlt században általában Kaiser József és a Kaiser banda adta a talpalávalót, emléküket még ma is ápolják a város fiatal zenészei. Ha ők nem értek rá, hárman-négyen a násznépből összeálltak, valahonnan szereztek pár harmonikát, cintányért, hajnalig pedig ki sem fújták magukat. Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek - a sváb ember szigorú volt a maga módján, de ahhoz, hogy valaki jóllakjon a lakodalmon, elég volt, ha csak pár tojást hozott. Egyetlen ital pohara érintette csak az asztalterítőt: a boré, sört Móron legfeljebb csak a második világháború után fogyasztottak a lakodalmakban.

Emlékezhetnek még sokan Móron  Becske Sándorra, a zsidó származású fényképészre, aki azután is fotózott a svábok esküvőin, hogy egymaga szerencsésen visszatért Auschwitzból.

A többi népek sem hiányoztak: a jelenlévő magyarok tiszteletére mindig eljátszottak legalább egy csárdást, egyébként a trálili, a schmied, a valzer és a polka ment hajnalhasadtáig.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Egyenlők közt az első volt a vőlegény a házasságban, legelőször ő lépett be a gyóntatószékbe az esküvő előtt. Schwartz Alajos emlékszik még a harmincas évekre, mikor édesapja szabóműhelyébe valaki a saját apja esküvői ruháját vitte el, azt kellett megfoltozni, lúggal megtisztítani, hogy a szegény ember is díszesen léphessen Isten színe elé. A polgári esküvőre nemigen adtak a móri svábok, egyszerű vasárnapi ünnepruhát vettek fel rá; az se sokat nyomott a latban, hogy a móri születésű miniszterelnök, Wekerle Sándor rendelte el a megtartását még 1894-ben.

A lakodalmakban a múlt században általában Kaiser József és a Kaiser banda adta a talpalávalót, emléküket még ma is ápolják a város fiatal zenészei. Ha ők nem értek rá, hárman-négyen a násznépből összeálltak, valahonnan szereztek pár harmonikát, cintányért, hajnalig pedig ki sem fújták magukat. Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek - a sváb ember szigorú volt a maga módján, de ahhoz, hogy valaki jóllakjon a lakodalmon, elég volt, ha csak pár tojást hozott. Egyetlen ital pohara érintette csak az asztalterítőt: a boré, sört Móron legfeljebb csak a második világháború után fogyasztottak a lakodalmakban.

Emlékezhetnek még sokan Móron  Becske Sándorra, a zsidó származású fényképészre, aki azután is fotózott a svábok esküvőin, hogy egymaga szerencsésen visszatért Auschwitzból.

A többi népek sem hiányoztak: a jelenlévő magyarok tiszteletére mindig eljátszottak legalább egy csárdást, egyébként a trálili, a schmied, a valzer és a polka ment hajnalhasadtáig.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

A lakodalmakban a múlt században általában Kaiser József és a Kaiser banda adta a talpalávalót, emléküket még ma is ápolják a város fiatal zenészei. Ha ők nem értek rá, hárman-négyen a násznépből összeálltak, valahonnan szereztek pár harmonikát, cintányért, hajnalig pedig ki sem fújták magukat. Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek - a sváb ember szigorú volt a maga módján, de ahhoz, hogy valaki jóllakjon a lakodalmon, elég volt, ha csak pár tojást hozott. Egyetlen ital pohara érintette csak az asztalterítőt: a boré, sört Móron legfeljebb csak a második világháború után fogyasztottak a lakodalmakban.

Emlékezhetnek még sokan Móron  Becske Sándorra, a zsidó származású fényképészre, aki azután is fotózott a svábok esküvőin, hogy egymaga szerencsésen visszatért Auschwitzból.

A többi népek sem hiányoztak: a jelenlévő magyarok tiszteletére mindig eljátszottak legalább egy csárdást, egyébként a trálili, a schmied, a valzer és a polka ment hajnalhasadtáig.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

A lakodalmakban a múlt században általában Kaiser József és a Kaiser banda adta a talpalávalót, emléküket még ma is ápolják a város fiatal zenészei. Ha ők nem értek rá, hárman-négyen a násznépből összeálltak, valahonnan szereztek pár harmonikát, cintányért, hajnalig pedig ki sem fújták magukat. Ha jösztök, lesztek, ha hoztok, esztek - a sváb ember szigorú volt a maga módján, de ahhoz, hogy valaki jóllakjon a lakodalmon, elég volt, ha csak pár tojást hozott. Egyetlen ital pohara érintette csak az asztalterítőt: a boré, sört Móron legfeljebb csak a második világháború után fogyasztottak a lakodalmakban.

Emlékezhetnek még sokan Móron  Becske Sándorra, a zsidó származású fényképészre, aki azután is fotózott a svábok esküvőin, hogy egymaga szerencsésen visszatért Auschwitzból.

A többi népek sem hiányoztak: a jelenlévő magyarok tiszteletére mindig eljátszottak legalább egy csárdást, egyébként a trálili, a schmied, a valzer és a polka ment hajnalhasadtáig.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Emlékezhetnek még sokan Móron  Becske Sándorra, a zsidó származású fényképészre, aki azután is fotózott a svábok esküvőin, hogy egymaga szerencsésen visszatért Auschwitzból.

A többi népek sem hiányoztak: a jelenlévő magyarok tiszteletére mindig eljátszottak legalább egy csárdást, egyébként a trálili, a schmied, a valzer és a polka ment hajnalhasadtáig.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Emlékezhetnek még sokan Móron  Becske Sándorra, a zsidó származású fényképészre, aki azután is fotózott a svábok esküvőin, hogy egymaga szerencsésen visszatért Auschwitzból.

A többi népek sem hiányoztak: a jelenlévő magyarok tiszteletére mindig eljátszottak legalább egy csárdást, egyébként a trálili, a schmied, a valzer és a polka ment hajnalhasadtáig.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

A többi népek sem hiányoztak: a jelenlévő magyarok tiszteletére mindig eljátszottak legalább egy csárdást, egyébként a trálili, a schmied, a valzer és a polka ment hajnalhasadtáig.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

A többi népek sem hiányoztak: a jelenlévő magyarok tiszteletére mindig eljátszottak legalább egy csárdást, egyébként a trálili, a schmied, a valzer és a polka ment hajnalhasadtáig.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Aki a menyasszony cipőjét vagy hovatovább a meny-asszonyt sikeresen ellopta, fizetséget érdemelt. Ennyi bőven belefért az estébe, a jó erkölcsökre pedig a papok vigyáztak, akik legfeljebb úgy voltak jelen, mint Jézus a kánai mennyegzőn.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Ritka volt egykor az olyan esküvő, amelyiken minden étel elfogyott; mélyhűtő híján így kellett rögvest megtartani a nochendoch -ot, a pótesküvőt.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Erre már csak a munkás, dolgos hétköznapok következtek és még körülbelül hat-nyolc gyerek, akikre már az ezüstlakodalom megszervezése hárult.

Schwartz Alajos