Jószolgálat díjat kapott Magyar László, a Szent Kristóf Ház vezetője

Bizonyság erre az a szabadtéri vándorkiállítás is, ami most a fehérvári Városház téren látható. Ott mutatják be azokat a közösségeket, önkéntes vagy hivatásos segítőket, akiket országszerte a környezetük jelölt a Jószolgálat díjra. A kitüntetést a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány hozta létre, a szociális munka elismerésére. A több mint 500 jelölt közül karitatív szervezetek képviselői választották ki azt a 13 díjazottat, akit a legméltóbbnak ítéltek a díjra.

A kitüntetettek között van Magyar László, a Szent Kristóf Ház vezetője is, aki a fogyatékkal élőkért végzett szociális munkájáért kapta meg a díjat. Az intézményre – amit a Katolikus Karitasz keretén belül hozott létre a munkatársaival – óriási szükség van. A fogyatékkal élők nappali otthona segít abban, hogy hasznos időtöltést, jó elfoglaltságot nyújtson az értelmileg akadályozott embereknek – akiket a Szent Kristóf Házban csak „fiatalokként” emlegetnek. Magyar László büszkén mutatja be az épületet, amelyben hajdan a maroshegyi óvoda működött. A házat sikerült felújítani, bővíteni. Kezdetben 25 fiatalt fogadtak a nappali intézményben, azután a szomszédban létrehoztak egy bentlakásos otthont, s onnan is átjár 11 fiatal a nappali intézménybe.

Kialakítottak egy tálalókonyhát, sőt, egy akadálymentes fürdőhelyiséget is – az utóbbit azért, mert a kezdetekkor akadt több gondozottjuk, akinek csak itt nyílt lehetősége a fürdésre. Volt, aki itt tanulta meg, hogyan is tud egyedül tisztálkodni. Látszólag apróság ez, de – magyarázza Magyar László – ők egy kicsi előrelépésnek is tudnak örülni.

Különféle csoportokban tevékenykednek a házban a fiatalok. Van, ahol gyöngyöt fűznek (szép karkötők születnek), másutt színes reklámkiadványt borítékolnak – és ezzel még pénzt is keresnek! Az összeg kicsi, de növeli a fiatalok önbecsülését. Van egy csoportjuk, amelynek tagjai különösen tevékenyek: egy-két órában segítenek a kerti munkában, lesöprik a környékbeli idős emberek háza előtt a járdát.

Magyar László a ház lelke, motorja, de nem győzi hangsúlyozni: a munkatársai nélkül semmit sem értek volna el. Ám már az is érdekes történet, hogyan lett ő a Karitasz munkatársa. Eredetileg ugyanis villamosmérnök: 25 évig a Videotonnál dolgozott.

- A karitatív munka számomra mindig fontos volt – ebben nőttem fel. Kilencen vagyunk testvérek, hatéves voltam, amikor az édesapám meghalt. Az anyukám attól kezdve egyedül gondoskodott az egész nagycsaládról – ő a példaképem. Tőle láttam, hogyan lehet másokat szeretni, elfogadni, mindig mindenütt segíteni... Engem is szeretgettek, segítettek otthon, hiszen a testvéreim mind nagyobbak, csak egy öcsém van. De azért a szegénységünkről is vannak emlékképeim, bár én ezt nem éreztem fájónak, mert mindig rengetegen vettek körül. A Széna téren nevelkedtünk, a Jézus Szíve templomban a testvéreimmel rendszeresen ministráltam, ennek révén egy tágabb közösséghez is tartoztam – meséli.

A matematikát szerette, így természetes volt, hogy a Kandó főiskolára jelentkezik. Mérnökként a Videotonnál dolgozott, de mindig végzett önkéntes munkát is. Már fiatalon csatlakozott a Bokor katolikus bázisközösséghez.

- Ott tanultuk meg, hogy mit jelent kereszténynek lenni, másokhoz odafordulni. De ott találkoztam a feleségemmel is. Óriási ajándék volt, hogy ebben a közösségben volt alkalmunk fokozatosan megismerni mindenkit, és aztán mi is csak évekkel később választottuk ki egymást... Ebben a közösségben arra is rádöbbentem, hogyan érdemes élni. Fontos, hogy békességet teremtsünk, és megosztozzunk mindenen. Ez utóbbi persze a családban is alapvető volt. Amikor gyerekkorunkban egyikünk kapott egy sportszeletet, azt mi azonnal tízfelé vágtuk. De a Bokor közösségben tanultam meg, hogy mit jelent valójában a szolgálat. Én a Szent Kristóf Házban sem szeretem, ha engem főnöknek tekintenek. Egy vezetőnek az a feladata, hogy szolgálja a körülötte lévő embereket... De csupa olyan munkatársam van, aki igazi elhivatottsággal dolgozik.

Hozzáteszi, olykor furcsállja, ha azt mondják: az ő munkájukat csak kevesen képesek felvállalni.

Igaz, ami igaz: tényleg nagyon sok a kihívás, de közben rengeteg örömet is ad ez a munka... A fiataloktól sok élményt, szeretetet kapnak ajándékba. Ezért jó hangulatú munkahely az övék.

Magyaréknak négy gyermekük van: egyikük, Laura értelmileg akadályozott, ő is a nappali intézménybe jár. De László azt mondja, nem ezért váltott annak idején:

- A két fiúnk után született Laura, és kezdetben nem is gyanakodtunk semmire. Nyolc hónapos volt, amikor kiderült, hogy valami nincs rendben. De mi egy pillanatig sem úgy gondolkodtunk erről, hogy ez nekünk teher. Vannak dolgok, amire jobban oda kell figyelnünk, ugyanakkor számunkra ő óriási kincs. Az ő szeretete, türelme, kedvessége igazi csoda az életünkben – mondja.

A mérnöki munkát azért hagyta ott, mert szeretett volna többet segíteni, mint amire önkéntesként módja volt. A Karitasznál állt munkába, ott merült fel, hogy a fogyatékkal élőket is jobban kellene segíteni... Először egy klubot működtettek a fogyatékkal élők számára, barátokkal, társadalmi munkában. Mivel sikere volt, látták, hogy egy komolyabb, nappali intézményre volna szükség, ahol ezek a fiatalok minden nap elfoglaltságot, barátokat találnak. Szerencsére akadt egy vállalkozó, aki támogatta az ötletet, így aztán a püspökség segítségével elkezdték kialakítani a Szent Kristóf Házat.

Manapság óriási hiány van efféle intézményekből. A Szent Kristóf Házba járó fiatalok szülei már idősödnek: elfáradtak, ők is ápolásra szorulnak. Óriási terhet vesz le a vállukról, hogy a gyerekeiknek van elfoglaltságuk, jó programjuk.

De a Szent Kristóf Házban arra is figyelnek, hogy új tapasztalatokat is adjanak a fiataloknak. Mert gyakran kiderül, hogy akad közöttük, aki soha nem kent még meg egy kenyeret, vagy nem utazott még buszon. Így aztán olykor együtt bevásárolnak, és közösen főznek. És persze kirándulnak is, meg buszra szállnak. Fontos, hogy ők is többet tapasztaljanak, no meg őket is lássák az emberek – kialakuljon valami kapcsolat. Aminek jó esetben egyenes következménye lehet az elfogadás.