„Ez a város számomra a világ közepe” – vallja Székesfehérvárról Azurák Csaba

Azurák Csaba „vidéki srác”: Székesfehérváron született, itt is nőtt fel.

- Időben távolról, térben közelről kezdek: itt vagyunk Fehérváron, ahol születtél. Mit jelent számodra ez a város?

- Ugyanazt jelenti most is, mint gyermekkoromban. Itt nőttem fel, a mai napig ide kötnek a szüleim, a barátaim és az egykori iskolatársaim is, elég gyakori vendég vagyok itt. Sőt, pontosítok: gyakran járok haza. Nem felejtem a Palotai úti lakótelepet, a Vörösmarty Mihály Általános Iskolát, a sporttagozatot, a Videotont, ahol kosárlabdáztam és futballoztam, a Széchenyit és a Kodolányi János Főiskolát, ahonnan az egész újságírósdi elindult.

- Ha már újságírósdi: a szakmai-elméleti alapokat itt, a városban sajátítottad el, a tapasztalatszerzés mégis Budapesthez és a Magyar Rádióhoz köthető, ahol kezdetben gyakornokoskodtál. Vidékiként mennyire lehetett akkoriban helytállni a fővárosban?

- Kezdetben nem szerettem a fővárost: nagy volt, koszos és zsibongó, tele emberrel, ráadásul semmi nem kötött oda. Úgy pedig végképp nehéz megszeretni egy nagyvárost, ha nincsen ott az embernek bármiféle fogódzója. Aztán először a munkahelyem, majd azon keresztül a barátaim, a szerelmem – mára feleségem – kötöttek oda, most pedig a két kislányom is itt él velünk. Mindenesetre úgy érzem, a „vidékiségem” sokat segített nekem: azok, akik vidékről kerülnek egy nagyobb városba, máshogy állnak a kialakult helyzetekhez. Általában többet kell letenniük az asztalra, és emiatt az esetek nagy részében több alázattal, szorgalommal és tenni akarással állnak egy-egy kihívás elé. Ez nagy előnyt jelent.

- Ráadásul nem hullott minden az öledbe: a Magyar Rádiónál is kijártad a ranglétrát.

- Volt, hogy a szerkesztőségben aludtam kemping-ágyon, de olyan is, hogy a postavonattal jöttem haza és a hajnali busszal utaztam vissza. Kezdetben én vittem be a Reggeli krónikába a papírokat, a kávét. Nem hiszek a nagy ugrásokban – sem a szakmában, sem az élet más területén.

- Fehérvár jelenlegi médiaéletében látsz lehetőségeket elhelyezkedési szempontból?

- Általánosságban elmondható, hogy ma nehéz dolga van azoknak a fiataloknak, akik a médiában szeretnének elhelyezkedni. Minden változik, a húsz évvel ezelőtti szabályok egy része már érvényét vesztette. Mindenesetre Fehérvárnak jó médiacentruma van, nemcsak tévé, de két rádió és több lap is működik itt. Aztán persze a közösségi média ezeknek a szerepét is befolyásolhatja, felülírhatja – mint bármely más médium helyzetét az országban. Ennek ellenére úgy gondolom, az újságírás és a kommunikációval kapcsolatos tudás nem haszontalan, sőt, egyre nagyobb érték lesz, még ha egy teljesen más, eddig ismeretlen platformon is kell majd alkalmazni azt.

- Akár az oktatásban?

- Itt elsősorban a kütyükre és a még nem létező, de a jövőben megjelenő munkahelyekre gondoltam. Persze az oktatásban is fontos a kommunikáció, az, hogy egy meetingen vagy konferencián meg tudjanak szólalni a diákok. Itt is elkél a szelektálás, a lényeglátás vagy a tömörítés képessége, amely mind feladata a ma újságírójának.

- Valójában „hívószóként” szántam az oktatást, hiszen a Kodolányi János Főiskolához és a TV2 Akadémiához is kötődsz. Más attitűdöt kíván az oktatói szerepkör?

- Sosem hívtam magamat oktatónak, tanárnak, hiszen nincsen ilyen képesítésem. Egyedül húszévnyi tapasztalatom van, ezt próbálom átadni a fiataloknak.

- Tanári képesítésed nincsen, azonban végzett politikai szakértő vagy.

- Az egész a Kodolányiról indult: ott két tanárom, Lánczi András és Vizi László politológiát és társadalomtörténetet tanítottak nekünk. Az előadásaik annyira izgalmasak voltak, hogy a csütörtöki bulikat követően péntekenként – sajgó fejjel ugyan, de – ott ültem a padban. Mindenesetre a közéleti érdeklődésem adott volt, sőt, a rádiós gyakornoki idő alatt sokszor előfordult, hogy amit egyik nap megtanultam a Parlament működéséről az iskolában, azt másnap megtapasztaltam élőben, mert tudósítottam a Házbizottság üléséről. Bár a politika olyan világ, amelynek időnként kevésbé szerethető részei is vannak.

- Mégis sok politikussal, sőt miniszterelnökökkel is készítettél interjút.

- Az, hogy a ma élő összes miniszterelnökkel beszélgettem már, szerintem nagy dolog. Szakmailag a 2006-ban lezajlott négyes miniszterelnök-vita volt a legérdekesebb számomra. Akkor a moderátor szerepkörét töltöttem be.

- A Napló volt még nagy állomása az életednek, és – talán mondhatom – a korszaknak is. Mi állt a siker hátterében?

- Akkoriban hetente 2,5-3 millió ember nézte ezt a műsort; a televíziós ismertségemet én is a Naplónak köszönhetem. Annak idején az amerikai televíziózást tanító szakemberek jó képzést adtak nekünk riportereknek, belénk nevelték, hogy nem feltétlenül a hivatalos megszólalókkal – politikusokkal, szakértőkkel -, hanem hétköznapi emberekkel lehet érdekessé tenni egy jó riportot. A Napló ezt jól tudta ötvözni, tényleg olyan volt, mintha a szomszédod beszélt volna hozzád. És persze a műsorvezető, Sváby András személye is ilyen volt, szerették is a nézők és szeretik a mai napig. Vele megmaradt a jó kapcsolat, sokat köszönhetek neki.