Éppen rajzolja a trógereket Filep Sándor

Úgy tudom, a Magyar Képzőművészeti Főiskola 1983-as elvégzése után tanársegédként marasztalta önt az intézmény.

– Állami ösztöndíjjal voltam tanársegéd, két éven át. Miután megkaptam a Derkovits-ösztöndíjat, el kellett jönnöm, mert két állami ösztöndíjban nem részesülhettem egyszerre. Választhattam volna, hogy ottmaradok, s talán még mindig ott lennék, de nem akartam, mert láttam a veszélyeit: az iskola minden energiámat elvitte volna, így inkább bátran belevágtam a nagybetűs életbe.

Egy helyen úgy fogalmazott, a nyolcvanas, kilencvenes években, amikor az avantgárd felé is tett lépéseket,

előfordult, hogy megingott.

– A főiskolás években, de gimnáziumban is, párhuzamosan a régi művészettel, érdekeltek a különböző modern irányzatok is. Fiatalon mindenki kíváncsi mindenre. A modernizmussal, a posztmodernnel kapcsolatban nagyon hamar kialakult a véleményem: felismertem, hogy nem jó irányba mennek a dolgok, s visszakoztam. Inkább a hagyományos alkotó munka felé fordultam, a minőség felé, ami komolyabb szakmai tudást igényel. A régi, járt úton is nagyon jól lehet haladni. Szerintem az a fontos, hogy aki ezt a mesterséget kívánja űzni, a művészi szakma minden csínját-bínját ismerje, és a művészet történetével is tisztában legyen. Hiszen csak úgy tud választani a technikák közül, s csak úgy válhat igazi mesterré, ha ismeri a régi mesterek alkotásait is.

Az egyik kedves rajzműves eljárása az ezüstvessző technika. Mitől izgalmas?

– Manapság ez ismét divatos technika. Amikor először láttam a régi mesterek munkáin, nagyon lenyűgözött. Rendkívül nehéz és bravúros technika, amihez biztos kéz kell, mert az ezüstpálcával készített rajzot nem lehet radírozni. Ha tévedek, dobhatom ki az egészet. Az is nagyszerű benne, hogy önmérsékletre és önfegyelemre tanít, illetve nagyon pontos megfigyelésre késztet. Előfelvételisként elvittek katonának. Volt ott még néhány képzőművész. Szabadidőnkben azzal szórakoztunk, hogy klasszikus festményeket, Raffaellot, Rubenst, Dürert nézegettünk, csupán játékból. Öt-tíz perces megfigyelés után letettük a könyvet és megrajzoltuk emlékezetből a képet. Ez bizony jó edzés volt. Még most is, hogy a bodajki Hang-Szín-Tér Művészeti Szakgimnáziumban tanítok, azt mondom a tanítványaimnak, ha látnak egy érdekes embert, egy érdekes utcarészletet, bármit, ami megfogja őket, készítsenek róla vázlatot. Legyen a kezük ügyében mindig egy vázlatfüzet, mert, ha évtizedek múlva előveszik azt a kis vázlatot, arról minden eszükbe fog jutni. Ha lefotózzák, az nem elég, persze nehéz ezt a gyerekekkel megértetni, mert manapság a telefonjukkal is borzasztó könnyen készíthetnek fényképeket, és azzal le is tudják az egészet, gyorsan elfelejtik a témát. Viszont, ha lerajzolják, a kéz üzenetet ad az agynak, s az bizony megmarad.

Egy ilyen vázlatrajzon azok a részek domborodnak ki, amelyek valóban hatással voltak a percepcióra?

– Igen, amikor az ember ezeket a tanulmányokat csinálja, arra törekszik, hogy a lényeget ragadja meg.

Ön előre tudja, hogy mi lesz végül a papíron, a vásznon, avagy egyes részek az alkotás folyamata közben „derülnek ki”?

– Nem, előre meg kell lenni mindennek, különben téveszt az ember. A véletlenre nem bízom semmit. Vázlatot viszont már nem csinálok. Nálam a rákészülés ideje sokkal hosszabb, mint a tényleges munka, mert minden részletet kigondolok. Ha vázlatokat készítenék, arra annyi energiám rámenne, hogy utána már nem lenne kedvem azt megfesteni.

Most mivel foglalkozik?

– Készítek egy különös rajzsorozatot, ceruzával. Egy hosszú tekercskép lesz, a címe: Trógerek arcképcsarnoka. A portrék nem karikatúrák. Olyan személyeket ábrázolok, akik nem lopták be magukat a szívembe. Az embert élete folyamán érik nagyon jó és nagyon rossz tapasztalatok, sértések is akár, a művész nem tud mással visszavágni, csak azzal, hogy a rosszat is valahogy megörökíti. Mivel realista festőnek tartom magamat, és elég tűrhető jellemábrázoló képességem van, lerajzolom a trógereket. Hálás, jópofa téma.

A műterme egyszersmind zenei stúdió is, tele van hangszerekkel. Zenélés a hobbija?

– Ez sajnos nem hobbi. Nem tudtam elválni a zenéléstől. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas években elég sok zenei formációban részt vettem, de a képzőművészet mellett, azzal párhuzamosan nem működött. Mindkettő teljes embert kívánt. Viszont abbahagyni se tudtam, bár volt egy időszak, amikor háttérbe szorult. Amíg a képzőművészetben a figuralitást szeretem, mert abban lelem örömömet, addig a zenében a teljes absztrakciót kedvelem. Bírom a kísérleti zenéket és a free jazzt is. Klasszikusokat is szívesen hallgatok, de azzal nem tudok igazán mit kezdeni. Chopin, Beethoven vagy Bach már befejezett történet. Amit én csinálok, az produktív dolog, nem reproduktív. Becsülöm a komolyzenészeket, szépen interpretálják mások műveit, de ők kottából játszanak. Az engem nem elégítene ki. Otthon, Balatonalmádiban jobbára egyedül zenélek, arra rendezkedtem be. Persze a barátaimmal is sok zenei felvételt készítünk. Körülbelül ötven lemezre való nyersanyagot rögzítettünk eddig. Minden nap hozzányúlok a hangszerekhez, mert úgy élem meg, hogy nagyon jól kiegészíti egymást a zene és a képzőművészet.