A Kossuth-díjas író, Spiró György volt a vendég a Vörösmarty könyvtárban

Spiró György Kossuth-díjas író, költő, irodalomtörténész és műfordító mondta ezt a minap a Vörösmarty Mihály Könyvtár olvasótermében a moderátor, Czinki Ferenc egyik kérdésére. A magyar széppróza napja alkalmából hívták meg a népszerű szerzőt, a beszélgetés apropójául Kőbéka című regénye szolgált. Emellett persze még sok mindenről szó esett. Például arról, hogy milyen székesfehérvári élményei vannak.

Fehérvári emlékek

Nos, Spirónak több irodalmi találkozón kívül régebbi fehérvári emlékei is vannak. Először 1966-ban járt a városban, és felfigyelt arra, hogy milyen fantasztikus kiállítások láthatók itt, elsősorban Kovács Péternek és Kovalovszky Mártának köszönhetően. Olyan tárlatok, mint az országban akkor sehol. Egyébként édesanyja, aki színész volt, szubrett, Fehérváron született.

Aztán a Kőbékára terelődött a szó, aminek van egy fura kis alcíme: mesély. Van ilyen műfaj? Kínban volt, magyarázta az író, mert a regény mesének mese, de mégsem az, antiutópia, de reális is. Egyfajta kibúvó volt a mesély elnevezés... A történet egyik alapja, kiindulópontja a János vitéz, amelyet Spiró imád. Mert hihetetlen eredeti őrületek vannak benne. Több párhuzam is felfedezhető egyébként Petőfi műve és a Kőbéka között. (Más kérdés, hogy a regény hőse, Kálmánka, aki a végtelenségig együgyű és tudatlan figura, nem nagyon vitézkedik a történetben.)

Többen a 2009-es Feleségverseny című regényéhez hasonlítják a Kőbékát. Spiró azt mondja, először egy arisztophanészi vígjátékot akart belőle írni, de nem ment, nagyon kínlódott vele, sok hülyeséget belegyömöszölt. Végül regény lett, kicsit sötét történet, de mese. Szerinte ez és a Feleségverseny is nagyon mulatságosak, más kérdés, hogy amiről szólnak, az cseppet sem az. Mindkettőre, a Kőbékára is jellemző az időtlenség, gyakran nem tudjuk, mikor és hol járunk. Nyilván valamikor a jövőben, a közeljövőben, nincs az olyan messze, jegyezte meg Spiró. Hősünk eljut öt földrészre, sok olyan helyre, ahol az író járt, s előbukkan a múlt is. A szerzőt erősen foglalkoztatja az 1945-48 közti időszak. Szerinte sokan félreértik, -magyarázzák, megszépítik azokat az éveket. Úgy véli, az nem volt más, mint fura átmenet egyik diktatúrából a másikba.

Nem szerződik sem színházzal, sem kiadóval, és általában lassan dolgozik

A Kőbéka írásánál azonban nagyon sürgették. Ezért aztán kicsit hamarabb befejezte, mint kellett volna. A Lipótmezőről szóló sztori egy részét kivette a könyvből. A pszichológia egyébként nem nagyon érdekli, de mindent elolvasott hozzá, hihetetlen dolgokat tudott meg. Ezek maradtak ki aztán a regényből, de nem sajnálja.

S hogy nem fél-e attól, hogy amit leír, az megvalósul? Nem vagyok jós, hanem író, feltaláló sem, hanem felfedező, mondta. Felfedezi azt, ami már létezik. Arra a kérdésre, hogy mi indította el a történet megírására, azt válaszolta:

„Nem szoktam magamban vájkálni, inkább dolgozom.”

Majd hozzátette: talán az is motiválta, hogy a szovjet mentalitás győzelme, terjedése rosszul érintette...

Három írását fel is olvasta: A szomszédot, A módszert és az Albinát. Kitűnő szövegek. Végül dedikált is. Sokan sorban álltak hozzá.