Kamaszéveit töltötte Fehérváron az író Kodolányi János

Kodolányi a 20. századi magyar irodalom egyik különleges érzékenységű regényírója volt, akit Jókai Anna – Várkonyi Nándorral és Hamvas Bélával együtt – „a nagy triász” tagjai közé sorolt. Egyes vélekedések szerint ugyanakkor a mai irodalmi és közéletben, illetve a közoktatásban a szerző a jelentőségéhez képest méltatlanul kevéssé ismert és elismert.

Ezzel szemben Székesfehérvár nem csupán az itt alapított Kodolányi János Főiskolával (ma már egyetemmel) járult hozzá jelentősen a Kossuth-díjas író ismertségének növeléséhez, de a Kodolányi személye és munkássága köré szervezett irodalmi rendezvények sorával is. A tavalyi kettős évfordulót követően idén március 23-án a városháza dísztermében 17 órától a Vidéki bál – Kodolányi János ismeretlen elbeszélései című kötetet mutatják be.

Kodolányi János 1899. március 13-án született a Pest megyei Telkin, vidéki katolikus köznemesi családban. Szülei 1903-ban elváltak, édesapját pedig Pécsváradra helyezték át közalapítványi erdésznek, így az apa és a gyerekek költözésre kényszerültek. Az itt szerzett emlékek, élmények a Boldog békeidők című regényében, a falu rekonstruált középkori képe pedig a Julianus barát című regényben tárul az olvasó elé. Süllyedő világ című önélet­írása szerint itt kötött életre szóló barátságot a könyvekkel és az irodalommal is.

Az elemi iskola négy osztálya közül – amely megfelelt a mai általános iskola alsó tagozatának – az első hármat még Pécsváradon, a negyediket viszont már a vajszlói római katolikus elemi népiskolában végezte, ahová apját időközben (1909) főerdésszé nevezték ki. Kodolányi még évtizedekig visszajárt Vajszlóra. Az itteni élmények hatása több későbbi művében felismerhető. A nyolcosztályos gimnázium első négy évét Pécsett végezte el. Időközben a gyermekkori Achilles-ín-zsugorodás súlyosbodása folytán lába egy időre felmondta a szolgálatot, operálták, két hónapot töltött kórházban. Ezután csak bottal, fél mankóval tudott járni.

1915-ben átiratkozott Székesfehérvárra az itteni, Kelemen Béla igazgatásával működő reálgimnáziumba

Szállást a fehérvári Tobak utca 2. számú, földszintes sarokházban kapott, ahol három évet töltött. Ez idő alatt csupán az első világháború okozta szénhiány miatti kényszerszüneteket és a nyarakat töltötte Püspökladányban, ahol anyja élt. Kodolányi első verseskötete 16 éves korában, Fehérvárra kerülése évében jelent meg, 1917-ben pedig Diák-toll címmel szerkesztett irodalmi lapot. Mivel az érettségit a proletárdiktatúra eltörölte, a Tanácsköztársaság kikiáltása és bukása miatt osztálya csak később, 1919-ben érettségizett.

1919 őszén hazatért apjához Vajszlóra, ahol tanítóként vállalt állást a helyi katolikus elemi iskolában, ahová annak idején maga is járt. Ez idő tájt írt versei Pécsett, a Krónika című lapban jelentek meg. Emellett irodalmi önképző-előadó társaságot is szervezett. Az autodidakta Kodolányi 1921-ig bezárólag a szomszéd Csányoszró papja, Csikesz Sándor könyvtárában művelődött, ahol a református lelkész kiváló pedagógiai érzékkel ismertette meg a fiatalembert filozófiai, esztétikai, szociológiai és teológiai témákkal.

Kodolányi János 1921. november 21-én vette feleségül Csőszi Matildot, azaz Tildit, aki egy életre hű társa lett. Apjával ez időszakban véglegesen megszakadt már régóta rossz kapcsolatuk. Apja ugyanis azt szerette volna, ha egyetemre megy, és hivatalnok lesz. Mikor felelősségre vonta fiát, hogy a baranyai „forradalmárokkal” tart kapcsolatot, csúnyán összevesztek. A fiatal párt sem János, sem Tildi szülei nem fogadták el igazán, így Budapestre költöztek, ahol kezdetben súlyos anyagi gondok között éltek. A Ballagi Mór utcában nyomorgó, a budapesti magasabb irodalmi körökben gyakorlatilag teljesen ismeretlen költő 1922-ben, első igazi elbeszélése, a Sötétség megírása után nem sokkal felkereste a Nyugat szerkesztőségét, ahol Osvát Ernő és Gellért Oszkár az elbeszélést közlésre méltónak ítélte. Az írás megjelent, sőt sikert aratott.

A Móricz Zsigmondnak dedikált elbeszélés felkeltette a már befutott írónak számító Móricz érdeklődését is, akinek Tavaszi szél című írása gyerekkorában jelentős hatással volt Kodolányira. Egy telefonbeszélgetés után személyesen is találkoztak, ezzel megkezdődött évekig tartó barátságuk. Kodolányi ebben az évben döntött úgy: abbahagyja a versírást az elbeszélések kedvéért. Móricz ösztönzésére kereste fel tíz novellával Mikes Lajost, a kor egyik mecénását, a fiatal írók közismert támogatóját. Kodolányit a Miklós Andor tulajdonában lévő irodalmi lap (Az Est) szerkesztőjeként Mikes juttatta először rendszeres publikációs lehetőséghez. 1924-ben aztán Miklós Andor tulajdonába került az Athenaeum Könyvkiadó is, amely a Kodolányival kötött életműszerződés keretében vállalta a fiatal író elbeszéléseinek, regényeinek kiadását.

Az anyagi biztonság azonban csak az 1930-as évektől szegődött Kodolányi mellé

1934-ben Miklós Andor Zilahy Lajost kérte föl a Magyarország főszerkesztőjének, Zilahy pedig Kodolányit ülőszerkesztőnek. Kodolányi bevallása szerint a Magyarország oldotta meg először filléres kenyérgondjait, állandó állást jelentve. A következő évtizedben rendkívül színes és fordulatos életutat bejáró írót 1945 után, mint annyi más tehetséges írótársát, például Németh Lászlót, Szabó Lőrincet, Illyés Gyulát, a Rákosi-diktatúra elhallgattatta. 1955-ben tért vissza az irodalmi életbe, tagja lett az írószövetségnek. 1956 tavaszán súlyos szívbetegséggel Balatonfüreden gyógykezelték, a forradalom rövid időszakát is itt vészelte át, súlyos betegen. 1957-ben az Égő csipkebokor című regényével kezdődött el életműkiadása.

Ekkoriban egyre többet betegeskedett, szívbetegsége mellett cukorbetegsége is súlyosbodott. Ebben némileg ő is közreműködött, ugyanis mind a pacemakert, mind az inzulinos kezelést elutasította. Cukorbetegségének egyik szövődménye végzett vele Budapesten 1969-ben. Temetésén, augusztus 18-án a Farkasréti temetőben Veres Péter búcsúztatta. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki.