A délszláv háború közepette, légiriadó szirénájával a háttérben írta meg érettségijét Farkas Livija

Farkas Livija Zentán született, a Vajdaságban, akkor még jogilag a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban, közel a magyar határhoz. Ez utóbbi tényezőt sokszor említi beszélgetésünk során, mert neki és a vajdasági emberek számára 1990-es években, a délszláv háború idején ez egy különösen fontos, viszonylagos biztonságérzetet adó közelség volt. De kezdjük az elején. A kilencvenes évek balkáni világának viszontagságos korszakában, a nemzetiségek függetlenedési törekvései és az agresszív hatalomszerzési háborújában volt fiatal diák Livija – aki vegyes házasságból született, ma már magyar állampolgár és a székesfehérvári Comenius Angol-Magyar Két Tanítási Nyelvű Iskola angoltanára. Érettségire készülő osztályának mesélt saját, 21 évvel ezelőtti élményeiről, mert úgy gondolta, erőt adhat a fiataloknak ahhoz, hogy tudják, a mainál sokkal nehezebb körülmények közepette is meg lehet írni az érettségit – mégpedig jól és teljes értékűen.

– 1999-ben voltam végzős, ebben a vajdaságiak számára is nehéz évben érettségiztem. Volt az a bizonyos dátum, március 24-e, amikor este bejelentették a légitámadásokat Szerbiára. Akkor, 19 éves fejjel nem is értettem, hogy ez igazán mit takar… De a szülők is teljes bizonytalanságban voltak, hogy mit mondjanak a gyerekeknek. Annyira nem fogtuk fel ennek a bejelentésnek a súlyát, hogy másnap elmentünk iskolába. Ott persze azonnal mondták, hogy fáradjunk szépen haza és készüljünk otthon az érettségire – emlékezik vissza az akkori eseményekre Livija, aki itt vont párhuzamot diákjai számára elbeszélésében a mai és a 21 évvel ezelőtti időszak tekintetében.

– Mi is otthon kellett, hogy készüljünk. De nem volt ám internet a legtöbb házban! Ez egy olyan időszak volt, amikor inkább arról szólt az élet, hogy víz van vagy áram… A légitámadások miatt időnként ugyanis az utóbbi nem volt. A digitális oktatás tehát akkor, 21 éve még szóba sem jöhetett, mindenki otthon készült, magától. Arról pedig, hogy közben mi folyik a világban, a hírekből tájékozódtunk. S mivel a Vajdaságban éltünk, fogtuk a magyar adókat is, így több irányból voltak információink. A magyar határ közelében azt is tudtuk, vagy legalábbis reméltük, hogy nálunk nem lesz bombázás. De gyakran éreztük a földrengést, amikor valahol, a nem túl távolban bombázták Újvidéket. Remegett a föld. A szirénák visítottak, s repülők hasítottak az égen – mesél Livija, visszatérve 19 éves önmagához.

A nagyvárosokban a légiriadó idején azonnal rohanni kellett, menedéket keresni. Vidéken, családi házakban azonban nem volt hová menekülni. Így Livijáék sem tettek semmit, amikor felvisított a sziréna. Reméltek s vártak – hogy legyen már vége. – Ennek ellenére nem emlékszem szorongásra, nem éreztem magam annyira veszélyben. A családi háttér nyugalmat adott, védve éreztük magunkat a Vajdaságban, a magyar határ adott valamiféle biztonságérzetet. Nehezebb volt megélni azt, hogy van körülöttünk valami, amire nem lehet felkészülni, s hogy nem tudtuk, holnap mi lesz. Igyekeztünk egymásból, a közösségből erőt meríteni, összejártunk, házibulikba, kártyapartikra, közös főzésekre jártunk. Így dobtuk össze mindig, amink volt. A boltban ugyanis nem lehetett bármit megvenni, sorba kellett állni egy liter olajért is, és nagy tételben nem lehetett megvenni semmit.

– Homályos emlékeim vannak az érettségiről – mondja, ami nem csoda. – Arra emlékszem, hogy kizárólag írásbelit tettünk, s a felvételi ott az iskolai eredmények alapján történt. Pont úgy, ahogy most is lesz. A tornateremben tartották az érettségit, erre emlékszem. A légiriadó ekkor is fennhangon jelezte, hogy a közelben veszély fenyeget. De mi írtuk a dolgozatokat rendületlenül – emlékezik Livija, aki ezután a Szegedi Tudományegyetem szerb és angol szakára jelentkezett. Szegedről pedig már Székesfehérvárra vezetett Livija útja, férjével, akit ott ismert meg, és aki ide hozta őt. Ma már két gyermek szülei.

– Diákjaimnak, mint osztályfőnökük, mondtam el ezeket, amikor mesélték, milyen nehéz az otthoni készülés. Amit megértek, de elmeséltem a saját élményeimet. Először az utolsó személyes óránkon beszéltem nekik erről, mert kíváncsiak voltak, hogy mi lesz. Majd pedig most, amikor kiderült, hogy csak írásbeli érettségi lesz, online osztályfőnöki órán meséltem nekik bővebben erről az időszakról. Elmondtam, nem olyan tragikus a helyzet, van ennél rosszabb is, ne hagyják el magukat, ezt a helyzetet kell feldolgozniuk. Teljesen jól fogadták.

Magyarországon tehát idén az érettségiket május 4-e és 21-e között tartják meg. Kizárólag írásbeli vizsgákra kerül sor, hogy minimalizálják a koronavírus-járvány elkerülése érdekében a személyes kontaktusokat. Az online oktatás pedig már több mint egy hónapja zajlik, úgy itthon, ahogy a világ számos más pontján. Ez egy másfajta háborús helyzet, ahol a diákok abban biztosak lehetnek: otthon biztonságban vannak. És ez – még ebben a helyzetben is – igazán kegyelmi állapot.