Nyitott ajtók, ablakok – Nem mindig véletlenül szabadul ki a díszmadár

„Felelős vagy azért, amit megszelídítettél” – ezzel A kis hercegből vett idézettel utalt az emberi gondatlanság sokféleségére Bukor Zoltán, a Magyar Madártani Egyesület Fejér megyei titkára, amikor arról kérdeztük, mennyire jellemző az, hogy a szabadba kiszabadult díszmadarakat kell megmenteniük, befogniuk. Éppen a múlt héten egy csodaszép piros-kék jákópapagájt kellett befogniuk, amely Székesfehérvár fái között keresett menedéket. Hogy hogy került oda? Nem tudni, a gazdája ugyanis nem lett meg. Lakók vették észre, ahogy piroslik a fák lombkoronái között.

Kinyíló kalitkaajtók...

– Sajnos előfordul, nem is ritkán, hogy a tartani kívánt fajt vagy fajtát nem ismerik meg alaposan az emberek, mielőtt kiválasztják őket. Nem tudnak róla semmit, egyszerűen csak megtetszik, könyörög érte a gyerek, s közben a jellemzőivel nincsenek tisztában – mondja Bukor Zoltán. Így van ez a papagájok esetében is, amelyekről nem mindig tudják, hogy bizony hajnalonta hangosan rikácsol. – Ő így üdvözli a napot, amellyel gyakran pont azt a gyereket ébreszti fel, amelyik annyira odavolt érte az elején. És ilyenkor bizony sajnos előfordul, hogy az az ablak nem véletlenül marad nyitva…

– Gyakran kerülnek hozzánk megunt papagájok is, amelyekkel általában mindig az a gond, hogy hangosan rikácsolnak. És ehhez a gazdájuk nem tud hozzászokni – teszi hozzá Berkényi Tamás, a sukorói Vadmadárkórház vezetője, ahogy azt is: az így hozzájuk kerülő madaraknak általában találnak új gazdát, vagy ha nem, akkor náluk kapnak szállást. Hasonlóan járnak időnként a díszmadarakon kívül az ékszerteknősök, nyulak és egyéb rágcsálók, hüllők is – a menhelyek mesélni tudnának, milyen fajokat hoztak vagy fogtak már be az elmúlt években.

Díszállat a szabadban?

De vajon mi történik azokkal az állatokkal, amelyek az emberi környezet gondoskodásában nőttek fel, semmit nem tudnak a kinti világról, vagy éppen egészen más típusú klímában érzik jól magukat? Erről Bukor Zoltán mesélt:

– A magevő madarak, mint a pintyfélék, kanárik, jó eséllyel túlélnek akár több hónapot is a kinti világban. Mivel eredetileg csapatban élnek, hozzácsapódnak verébcsapatokhoz, s így megtalálják az élelmet, vizet is. De általában pár hónap után mégis elpusztulnak. Ugyanúgy, mint a hullámos papagáj, amely szintén szívesen csatlakozik a szabadban élő madarakhoz, sőt, kommunikál is velük. Kimondottan szeret velük mozogni. A nagy telet azonban már nem éli túl, éjszakára nem tud behúzódni, nincs tápláléka. A harsány színű tollazatot a ragadozó is előbb észreveszi. Elsőnek a karvaly látja meg és ragadja el – meséli Bukor Zoltán, hozzátéve: hacsak el nem fogja őket valaki és viszi vissza a mesterséges környezetbe. Befogásuk persze nem egyszerű: madárhálóval vagy élve fogó madárcsapdákkal lehet őket „lépre csalni”. És sajnos az is gyakori, hogy nem az kéri a segítséget, akitől eltűnt az állat, hanem aki véletlenül meglátja. Ő pedig – emeli ki a szakember – nem veszi magához. Pedig valakinek gondoskodnia kell róla, ami idő, hely és költség is egyben. Ezért vannak tele elhagyott, nem keresett vagy éppen megunt tollasokkal a madármentő állomások, szervezetek.

Ismerjük meg előre!

Aki díszmadár tartásán töri a fejét, jobb, ha előre tájékozódik: tudnia kell például, hogy ezek az állatok meddig élnek (egy hullámos papagáj tartási és egészségügyi körülményektől függően akár 5-10 évig is), milyen szokásai vannak, milyen jellemzői, tulajdonságai. A felelős állattartás szempontjából a gyűrűzés jó megoldás lehet – vélekedik Bukor Zoltán. Ez ugyanis pont olyan, mint a chip a kutyában. Kérhető a madár gyűrűzése tenyésztőtől, állatkereskedőtől és az azonosító lejelenthető az állatorvosnál. Így, ha kiszabadul véletlenül és befogja valaki, megtudható a tulajdonos.

Hasonlóan nagy számban kerülnek azonban utcára az ékszerteknősök is, kiszabadulnak valahogy a családi házak védettségéből, vagy éppen kirakják őket. Ki tudja? Az biztos, hogy túl sokan vannak „odakint”, Bukor Zoltán is magához vett párat az utcára került teknősök közül. Ha jól tartják, akkor ez a faj is elél legalább tíz évig vagy tovább. De ha kikerül a szabadba, akkor új világgal kell megismerkednie, tekintve, hogy nem itt őshonos, és nem ismeri a közeget. S ez nem mindig sikerül. Ha pedig mégis, akkor a természet újabb jelenségével kerülünk szembe: az inváziós fajok térnyerésével.