Könyörtelen stricik ütötték-verték a szexrabszolga lányt

A velem szemben ülő lány elmúlt húszéves,  de  túl van első, kirobbanó fiatalságán. Na, nem pusztán az idő tette rá a nyomokat: lelkét  az átéltek taposták meg annyira, hogy hangja időnként megremeg, szemei úgy rebbennek, mintha minden pillanatban menekülni akarna, és látom, az első mondatok után  legszívesebben elhallgatna, s ott hagyna saját döbbenetem nyomottságában  ülve.  Egy  menedékhelyen  vagyok vele, egy házban, amit  segélyszervezet hozott létre olyanok számára, akik találtak magukban annyi bátorságot, hogy elmenekültek  a modern  rabszolgatartók,   emberkereskedők fogságából. Ők vannak kevesebben, hiszen a fenyegetések és ütések miatt a többség félti az életét, és nem mer segítséget kérni.  
- Másfél évesen  örökbe fogadtak, s 18 éves koromig nevelőszülőknél éltem - vág neki a lány emlékeiben a képzeletbeli útnak, amely a sors szakadékába vezette.  - Rossz  társaságot  választottam, buliztam, már 16 évesen drogoztam,  így aztán nevelőanyám kijelentette, hogy  különválnak azt útjaink. Párkapcsolataim sem sikerültek, és egyedül maradtam. Ezután sodródtam a prostituáltak közé.
- Hol kezdődött?
- Bárokban: 19 évesen egyikről a  másikra jártam, de a stricik mindig ott voltak.  Le kellett tejelni a bártulajdonosnak és a striciknek is, így csak annyi pénzem maradt, amit el tudtam költeni cigarettára, tisztasági eszközökre.  Aztán Németországba  kerültem, lényegében eladtak oda.  
- Külföldön  mennyiben volt más a helyzet?
- Az ottani bártulajdonos sajnálta a lányokat, és nem tűrt meg maga körül  striciket.  A magyarországi strici három hónapra adott el a tulajnak, 1500 eurót kapott értem, tehát addig mindenképpen maradnom kellett. Utána eljöttem.
- Németországban sem sikerült félretenni?
- Lehetett volna. Most már tudom, további bajt okoztam magamnak, mert ami pénz megmaradt, azt is elköltöttem kábítószerre. Amikor hazakerültem, egyenest  a  pszichiátriára jutottam, aztán hároméves elvonót kezdtem el.
- Sikerült letenni a drogot?
- Többé-kevésbé...   Néha visszaestem, és megint hozzányúltam a  szerhez.
- Mit használt?
- Többnyire gyorsítókat, speedet, ilyesmit... Aztán Budapestre kerültem, hajléktalanszállóra. És megint rossz társaságba. Megismerkedtem egy fiúval, talán három napig lehettem vele, és lőttük magunkat, aztán átadott egy bandának. Hosszú ideje lánykereskedelemmel foglalkoztak.
- Mi volt a bevett rutin?
-  Délben raktak ki az útra, s éjfélkor szedtek össze. Két-három fordulónként jöttek, ellenőriztek, elszedték a pénzt.
- Mi történt, ha nem keresett addig eleget?
- Nagyon megvertek. De ütöttek akkor is, ha például a kuncsaft részeg volt, és ezért fél óránál több időt töltött velem. És mindig megfenyegettek, hogy mi történik velem, ha eltűnök és megtalálnak.
- Hová vitték éjfél után?
- Egy házba, ahol még két lány élt velem együtt. De ők már jól be voltak törve. Enni kaptunk, és ruhára  annyi pénzt, hogy menjen az üzlet. 
- Rendőrnek nem szólt?
- Nem. Jártak hozzánk igazoltatni,  de szemet hunytak az egész felett. Pedig biztosan tudták,  nem önszántunkból csináljuk. Nem mertem elmondani, hogy foglyok vagyunk,  mert nem egyedül én álltam ott. Talán egy nyomozón úgy láttam,  segített volna.
- Ismert lányt, aki önként  ment ki az utak szélére?  
- Egyet sem. Körülöttem mindenki szexrabszolga volt.
- Mennyit kellett fizetni a nap végére a futtatóknak?
- Átlagban hatvanezret. Ha ennél sokkal kevesebb volt a pénz, akkor megvertek.  
-  A kuncsaftok tudták, értették, hogy maguk bűncselekmény áldozatai?
- Volt, aki tudta. Próbált beszélgetni velem, adott tízezer forintot és továbbhajtott.  A legtöbben azonban nem törődnek ezzel. A híres színészek sem,  akiket láttam a tévében, s aztán jöttek a lányokért.
- Hogyan  menekült el?
- Végül telefonáltam... Többet erről nem mondhatok.
- Mi a terve? Meddig marad a menedékházban?
-  Nem bírom sokáig a bezártságot, ezért dolgozni szeretnék, s aztán albérletet keresek. Elvileg vendéglátós  a végzettségem, de  nem akarok többé emberek  között lenni.

Az USA  Külügyminisztériuma a magyarországi  emberkereskedelemről készített jelentést, amelynek megállapításait  a budapesti nagykövetség  hozta  nyilvánosságra.  
"Magyarország kibocsátó, tranzit-, illetve  célországa a Romániából és Ukrajnából Magyarországra, illetve onnan Hollandiába, az Egyesült Királyságba, Dániába, Ausztriába, Németországba,  Svájcba, Franciaországba, Olaszországba és az Egyesült Arab Emirátusokba irányuló, nők üzletszerű szexuális kizsákmányolását célzó emberkereskedelemnek" -  így szól a jelentés első mondata. Az amerikai  szakértők az emberkereskedelem országhatárokon belüli jelentős növekedését tapasztalták, különösen a Kelet-Magyarországról származó nők esetében, akiket Budapestre, és a dunántúli területekre visznek tovább. Az árvaházakban nevelkedett roma nők és leánygyermekek különösen veszélyeztetettek.
Az általános megállapításokon túl a jelentés legtöbb mondata bíráló, s javaslatokat tartalmaz. Ezek szerint hazánknak növelnie kellene az áldozatoknak segítséget és védelmet nyújtó civil szervezetek számára biztosított finanszírozás mértékét (munkatársunk  egy ilyen szervezet által fenntartott menedékházban járt). A rendőrök számára érzékenységet fejlesztő tréningeket ajánlanak, hogy felismerjék az áldozatot, emberségesen bánjanak velük, s a megfelelő intézményekhez irányítsák őket. Azt is mondják, kampányra van szükség az üzletszerű szexuális cselekmények iránti belföldi kereslet visszaszorításáért. Ilyen szemléletváltoztató mozgalmat egyébként útjára indított az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium. A címe sokatmondó:  "Te kiszállhatsz... És ő?".