2010.02.22. 03:29

Kincsvadászat a bolhapiacon

Alapvetően két fajta emberrel találkoztam a fehérvári bolhapiacon. Olyannal, aki a gyűjtőszenvedély rabja. Ők igazi értekre, valódi kuriózumra vadásznak. A többséget azonban elsősorban az olcsó árak vonzzák. A nagyáruházban is vannak filléres dolgok. De ott nem lehet azt, amit itt csak a bolond mulaszt el: alkudni...

B. Kiss László

Ötven forint darabja. De ha többet visz, olcsóbban adom. Igazán nem drága - mondja az árus.

Valóban nem, de nincs varrógépem - válaszolom.

Hát, ha csak ez a gondja! Biztosan talál itt azt is...

A bolhapiac alkalmával nem látok szabad standot a csarnokban, és nézelődő is szép számmal akad.

A legtöbben csupán egy méternyi helyet bérelnek, a budapestről érkezett Cigány Ferenc azonban egy egész sort.

Egy férfi egy tányérkészletre alkuszik nála éppen. Az árus tízezret két, a melegítős úr nyolcat ajánl. Egerben egy ilyet 15 ezerért adtam el - mondja a régiségkereskedő.

Az lehet, de ez Fehérvár - hangzik a válasz. Végül 9 ezerben kiegyeznek.

Miért vettem meg? - kérdez vissza kissé értetlenül, amikor megszólítom. - Mert régi. Mert szép. Mert egyedi.

Czigány Ferenc amúgy víz-, gáz- és fűtésszerelő, a régiség - mint mondja - a hobbit jelenti a számára. Először csak gyűjtötte őket, aztán amikor nem fért már el több a a lakásban, kereskedni kezdett velük. Fehérvárra is évek óta jár árulni. Ő sem örül annak, hogy az antikvitás Fehérváron összekeveredett a bolhapiaccal: a többség így kacatnak véli az ő holmiját is - meséli. Tízezret fizetett a helyért, a legértékesebb darab amit elhozott a termetes porcelán szürkemarha. 15 ezret kóstál. Ide nem érdemes drága dolgokat hozni. Nem úgy mint Győrbe, Pécsre vagy Miskolcra, amit pedig sokan amolyan prolivárosnak gondolnak - tudom meg tőle.

Bujpál Péter gimnáziumi tanár, már akkor is járt a régiségpiacra, amikor az még a Maroshegyen működött. Később a vásárt a Fő utcára, aztán pedig ide, a bolhapiac mellé költöztették. Vásárolt ő itt már öreg fényképezőgépet, ónémet tükröt, míves cipőkanalat. Régi világítóeszközöket gyűjt, a kollekcióját is innen gyarapítja egy-egy újabb darabbal. S mire jó mindez? Mert szembesít a múlttal - hangzik a frappáns válasz.

A csarnokból sem kell kilépni, a szomszédos sortól egy egészen más világról árulkodnak az asztalra kirakott cuccok: ruhák, cipők, csaptelepek és plüssállatok, melyek között házi birsalmasajt vagy sült tök is lapul.

Budapesti vagyok, de ötven éve élek Fehérváron. Rengetegen ismernek - magyarázza az idős férfi, miért kéri a neve mellőzését. Műsoros VHS-kazettákat, tartós elemet meg egy elektromos ébresztőórát árul. Rendszeresen kijár, de nem kereskedő. A család megunt dolgait árulja. Délelőtt tizenegyig - tisztán - talán kétezer forintot árult - meséli.

Higgye el, ebből nem lehet meggazdagodni, a nyugdíj mellé viszont az a kevéske pénz is jól jön - mondja. Még akkor is, ha néha olyan megalázó. Mert mi más lenne, amikor valaki azt kérdezi: és aztán az ár feléből mennyit engedek? Érti? - néz a szemembe. - Eleve a feléből...

A farmerdzsekis fiatalember a nyugdíjas úrral ellentétben alkalmi árus. Talán fél évben egyszer, ha kijön - tudom meg tőle. Ő is a saját dolgait árusítja - állítja. Ezúttal komoly- és könnyűzenei hangkazettákat, meg egy hajnyírógépet. Ez is az öné? - csodálkozom az utóbbin. Érdeklődésemre 500 forint bevételt vall be, de egyre erősebb a sejtésem: az idősebbekkel ellentétben, akik első szóra elhitték, hogy újságíró vagyok, ő lényegesen gyanakvóbb. Az is meglehet, hogy APEH-ellenőrnek gondol...

A szamárfüles könyvek, a leharcolt mobiltelefonok, a zsilettpengés borotvák, a nikotin szagú pipák zsibbasztó kavalkádja közepette kitüntetések garmadája állít meg. Török Györgyöt Kincsesbányáról ismerem: több mint fél évszázada gyűjti a díjakat. A cserére szánt darabokból hozott ki több tucatnyit. Ezertől ötvenezerig terjed az áruk: a legdrágább a Károly királyról elnevezett repülős jelvény az első világháború idejéből. A vásárlói maguk is gyűjtők: a fiatalok inkább a katonaikat, egy orvos pedig például a vöröskeresztes kitüntetéseket keresi.

Arrébb sétálok: egy bekötött kezű, kopott ruhás idős férfi evőeszközöket válogat, egy fiatal nő pedig éppen telefonál.

Képzeld, vettem tojást - újságolja lelkesen. Amikor házit kerestem, az eladó szabadkozott, hogy még tyúkszarosak a tojásai. Sebaj! - mondtam én erre. Pont olyan kell nekem, mert akkor az tutira megbízható...