Rakonczay Gábort nem izgatják a rágalmazók

Mint azt Rakonczay Gábor elmondta, gyerekkori álma volt, hogy egyedül áthajózza az óceánt. Az első három nap tragikusan nehéz volt a magány szempontjából, de később ez az egyedüllét romantikus hangulatot hozott. Kifejtette, hogy a normális életben az ember más emberek között mozog és csak pár órát tölt egyedül a gondolataival. Az óceánon ebből a pár órából hetek és akár hónapok is lehetnek, ami eleinte nagyon megterhelő.

Arról is szólt, hogy napkelte előtt 2-3 órával kelt fel, reggelizett, majd evezett 10-16 órát éjfél után 1 vagy 2 óráig az időjárástól függően. Csokoládét egész nap, 3 óránként evett. Amikor pihent, ugyanúgy hátul ült, mintha evezne és a lábával tartotta irányban a hajót.

Amikor február elején egy hullám felborította a kenut - akkor már másfél napja nem lehetett evezni, csak sodródott - bent volt éppen a kabinban. Nagyon félt, de ösztönösen és logikusan cselekedett: kinyitotta a kabinajtót, kimászott és próbálta visszafordítani a kenut, melynek a tőkesúlya volt fölül, a kabin pedig víz alatt. Kint igazi vihar volt, a tomboló szél tarajos hullámokat keltett és szürke volt minden. A tőkesúlyra kötelet hurkolt, ezzel és egy hullám segítségével végül sikerült a hajót visszafordítani. Az összes felszerelés tönkre ment, mivel rengeteg víz került a kenuba, ezt ki kellett merni. A vihar csak másfél nap múlva csendesült el. Ha az a hullám nem jön, a belekerült vízzel egyedül nem tudta volna visszafordítani a kenut - vélekedett Rakonczay Gábor.

Arra a kérdésre, hogyan érintette az a vélekedés, hogy valójában nem is tűnt el és csak a média kedvéért van az egész, Rakonczay azt válaszolta: igazából nem izgatja fel, természetesnek veszi, hogy egy tenger vagy óceán nélküli országban az emberek nem tudják, milyen a nyílt vízen hajózni ilyen kis hajóval. Magáért csinálta, átélte, és nem az a dolog lényege, hogy az emberek mit gondolnak erről - hangsúlyozta.

A feleségét azért kérte, hogy ne küldessen keresőket, mert tudta, bármi történhet: a műholdas telefon beázhat, beeshet a vízbe, vagy lekapcsolhatják a műholdas rendszert. A keresési terület pedig olyan nagy, hogy nem lehet észrevenni az embert, és úgyse találnák meg. Az első szakaszon még mindegyik hajó átszólt, megkérdezték, jól van-e, fölvegyék-e. A nyílt szakaszon ez már nem működött, hiszen ha pont nem néztek arra, amikor például fellőtte a jelzőrakétát, akkor nem is vehették észre. Egy áruszállító 300 méterre ment el mellette, ekkor füst-jeladóval próbálkozott, sikertelenül.

Amikor befutott a kikötőbe, hatalmas éljenzéssel, tapssal és fütyüléssel fogadták. Egy holland házaspár adta kölcsön a telefonját, melyről fel tudta hívni a feleségét, akinek nagy megkönnyebbülést érzett a hangjából. Most lehiggad - mondta -, és a szárazföldön marad, mert itt is vannak terveik.