Veszélyes küldetésen, távol Indiától - Három napig tartott az út hazáig

Egy ilyen expedíció során az ember nem a turistacélpontokat látogatja. Minden egyes napon felmerült bennem, jó ötlet volt-e egyáltalán nekiindulni? Ismeretlen a nyelv, az emberek, a környezet, így aztán nem veszélytelen. Ma már csak élménynek számítanak az olyanok, mint a vadonban tett látogatásom.

Hankusz Kálmán indiai útja során sok érdekes helyen járt, sok érdekes emberrel találkozott, sok érdekes dolgot látott, és bizony sok kalandos, veszélyes helyzetbe is keveredett a távoli, idegen földrészt kutatva. Szembenézett a tigrissel...

Forgatni természetesen tilos, de sebaj, erre találták ki a rejtett kamerát. Szerencsémre kaptam egy terepjárót és egy vezetőt is.

Alig hagytuk el a főépületet, máris megpillantottam egy gyönyörű bengáli tigrist a kerítésen túl. Meg is kérdeztem a vezetőmet, nem tudjuk-e valahogy közelebb csalogatni. Rám nézett, és kioktatóan elmagyarázta: - Nehogy eltéveszd, ez nem állatkert. Mi vagyunk a kerítésen belül, és ő van kint.

...találkozott 103 esztendős aggastyánnal...

A vadállatok, a tigris, az oroszlán, a medve kellő távolságból jópofának tűnnek, de amikor nekiugrik vicsorogva az autónak, vagy sokadmagával körbeállják a terepjárót, és nem hagynak távozni, akkor az ember rájön, mennyire gyenge és védtelen velük szemben. Még az olyan egyszerűbb témákhoz, mint a krokodil, sem könnyű közel kerülni. A folyóban egy kövön henyél, és simán visszaérnék az autóhoz, mire onnan kikászálódik, de a közelben mászkáló elefántok miatt mégsem kockáztatom meg.

Vezetőm mosolyogva figyelmeztetett: - Nektek, városiaknak kell egy hét, mire átveszitek a vadon ritmusát. Itt az állatok egymás gyilkosai, és nincs kivétel. Minden kaja. Te is! - Majd hozzátette, hogy nem dolga vigyázni rám, csak annyit kapott utasításba, mutassa meg, melyik állat hol található.

...frissen kóstolta a kókuszt, mielőtt még reszelék készült volna belőle...

Utólag mindez kalandosnak tűnik, de akkor, ott messze nem volt az.

Kíváncsi voltam arra is, hol gyártják az általunk annyira imádott kókuszreszeléket. Egy napi járóföldbe telt, és nem tudom, hány helyről dobtak ki, mire találtam olyan üzemet, ahol engedték lefilmezni a folyamatot. Nem véletlenül. Szinte mindent kézzel csinálnak. Nagyon szegény emberek, európainak nem nevezhető ipari üzemekben.

Útközben olyan földutakon, eldugott településeken haladtunk keresztül, hogy elgondolkodtam, ha itt eltűnnék, soha senki nem találna rám. Az emberek ugyan barátságosak voltak, de lehet, hogy ez csak a vezetőmnek volt köszönhető. Egyedül, azt hiszem, nem merészkednék arra a vidékre. Persze amikor sikerrel túl voltam rajta, akkor már joggal gondolhattam, hogy egyszerű turista ide sem juthatna el.

Az már csak hab a tortán, hogy voltak helyek, ahol a vezetőm sem mert kiszállni az autóból, és csak azért engedtek fotózni, filmezni, mert nem tudták, mi az.

Olyan helyen, ahol az emberek a szabad ég alatt alszanak, a halászok pedig a homokon szárítják a halakat. Azt eszik, és gyümölcsöket. Nincs lakcímük, meg személyi igazolványuk. Csak az életben maradási ösztön diktál. Az autóban biztonságban van az ember, ugyanis nem tudják, ki ül benne, így félnek tőle. Már megtanulták, hogy ha valaki autóval érkezik, az csak nagy ember lehet, és nem szabad bántani.

Ezeken a területeken rá lehet találni csodákra, mint például egy olyan nénire, akinek hat ujja van a kezén, vagy a másik, akiről kiderült, hogy 102 éves.

Kalandos volt, de ezzel még nem volt vége a kalandoknak. Haza is kell valahogy keveredni Európába. Nekem ez három napig tartott.

Indiában a hétköznapokban még mindig az elsődleges szállítóeszköznek az emberi erő számít

A belső repülőjáratokon töltöttem egy napot. Chennaiban több mint tíz órát vártam a Delhibe induló gépre. Delhiben újabb tizennégy óra várakozás, úgy, hogy mivel nemzetközi járat volt, ki sem mehettem a reptérről. De az utolsó szakasz tette fel az i-re a pontot. Bécs előtt, tíz perccel a leszállás előtt közölték, hogy az időjárás miatt a reptér nem fogad gépeket. Visszafordítottak Budapestre. Ott álltunk a kifutón több mint nyolc órán keresztül, mert a gépnek tankolni kellett, viszont az erre ritkán járó légitársaságnak előbb a számlát kellett rendeznie. Ennek elintézéséhez idő kellett. A gép foglyai lettünk. Se étel, se ital. Másnap hajnal 4-re értünk Bécsbe. Természetesen akik a reptéren vártak, már rég hazamentek, mivel bizonytalan volt az érkezésem. Egyedül voltam az osztrák főváros repterén kabát nélkül, éhesen. Az üzletek még zárva, sehol nem lehet ennivalót vásárolni. Mit tehettem mást, bekéredzkedtem egy magyar rendszámú autóba, amivel eljöttem Sopronig. Onnan már vonattal jöttem tovább. Innentől már jobb volt a helyzet. A kocsik tiszták, működik a wifi, meleg van. Szóval a korábbiakhoz képest non plusz ultra. Estére haza is értem. Ez az igazi szafari, kérem! A visszautat összességében három napig ugyanabban a ruhában töltöttem, borotválatlanul. Még a poggyászomhoz sem fértem hozzá.

Mindez így utólag kalandosnak tűnhet, de az adott pillanatban ott lenni, átélni, sokszor nem tudni, hogy mihez is kezdjen az ember, már túlmutat a kaland kategóriáján...