A vadász-író bölcsője: a pentelei erdő

A múlt hétvégén teljesítménytúrával emlékeztek Széchenyi Zsigmondra a természetbarátok a sárpentelei parkerdőben, ahol emlékkövet is állítottak az író tiszteletére.

Lovász Lilla

A Nemzeti Múzeumot alapító Széchényi Ferenc gróf ükunokája volt Zsigmond, aki gyermekkorát Sárpentelén töltötte, s középiskolába is Székesfehérváron járt. A vadász-író szinte az egész világot bejárta - tanult Münchenben, Stuttgartban, Oxfordban és Cambridge-ben, vadászott Afrikában párducra, oroszlánra, bivalyra, elefántra, impalára, orrszarvúra. Alaszkában fókákat ejtett el, Indiában és Európa számos országának erdeiben is járt, Tiroltól Skóciáig. Közös expedícióra utazott Almásy Lászlóval és Horthy Jenővel. Mégis szívesen töltötte idejét a Bakonyban és a Vértesben is, hazai vadakat ejtve. Megyénkben pedig évekig dolgozott édesapja birtokán vadvédelmi és vadbiológiai problémákat kezelve; emellett kiváló zoológus és mezőgazdasági szakember volt. Rá, és 1967. április 24-i halálára emlékezett a Székesfehérvár Városi Természetbarát Szövetség az elmúlt vasárnap megrendezett teljesítménytúrával és természetbarát találkozóval.
Széchenyi Zsigmond özvegye, Hertelendy Margit immár három évtizede jár Sárpentelére, hogy a természetbarátokkal együtt emlékezzen:
- Azok, akik a családomból korábban elkísértek, már meghaltak, így barátnőm, Sybill De Mola kísért el. Őt gyökerei szintén Fejér megyéhez húzzák: nagyszülei egykori birtoka az iszkaszentgyörgyi kastély. Én magam igen szívesen látogatok Fejérbe, főként Pentelére, hiszen olyan gyönyörű itt az erdő. Bizonyára nem véletlen, hogy férjem a legszebb könyveit a magyarországi, köztük az itteni élményeiről írta. Az Ahogy elkezdődött és az Ünnepnapok az én kedvenceim.
Maga az író is komolyabbnak, nagyobb kihívásnak érezte, hogy a számos külhoni vadásztörténet megörökítése után saját életének, vadásszá érésének bölcsőjéről, Magyarországról írjon.
„A téma méretei megtorpantanak – írja az Ahogy elkezdődött bevezetőjében Széchenyi Zsigmond–, fémjelzése bizonytalanná teszi kezemben a tollat. Ilyesfélét érezhet steril fátyla alatt a gumikesztyűs sebész, mikor legkedvesebb hozzátartozója fekszik előtte a műtőasztalon. Én is olyan ingadozva, olyan megilletődve nyúlok ehhez az íráshoz, mint valami féltett, törékeny portékához; nehogy elejtsem, nehogy megsértsem, nehogy bántódása essék. Nehogy utóbb még az én erdőm, a magyar erdő csalatkozzék tollamban ”
Széchényi Zsigmondné nem szeret sok ember előtt beszélni, azt mondja, a hangja nem elég erős már, s egyébként sem méltó erre. Pedig sok nehézségen ment át férjével együtt, s halála óta egyedül is.

- Zsigmonddal a közös sors hozott össze, az, hogy mindkettőnket földönfutóvá tettek a Rákosi-rendszerben. Sokáig összeházasodni sem tudtunk, mert semmink sem volt. Az ötvenes években Keszthelyen éltünk. Mindketten a kastélymúzeumban dolgoztunk, amit akkoriban Helikon-könyvtárnak hívtak. A férjem állományon kívüli segéderő volt, én kazánfűtő és takarító. Aztán, amikor a vezetőség rájött, hogy beszélek néhány nyelven, a piszkos köpeny fölé adtak egy fehéret, s én kísértem a turistákat. Nagyon sokoldalú lesz az ember ebben a világban