Mórinak vallja magát

Szép koromfekete macska figyeli beszélgetésünket a kerti teraszon. Eszembe jut róla egy  minap felfedezett, számomra eddig ismeretlen mondás. Kettőt nem jó macska farkára kötni: az álmot és a gondolatot. Azaz ostobaság álmainkat és titkos gondolatainkat másoknak elmondani. Pedig én pont ezért jöttem Pozsgai Zoltánhoz!  Remélem,  Samu nem rossz ómen.
Mór  legendás  főorvosa nem sokkal a  díszpolgári cím előtt   kapta meg  a Batthyány-Strattmann László-díjat, amelyet 1999-ben alapítottak. Azoknak ítélik oda, akik az egészségügyben több évtizeden át kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. A díj névadójáról tudni illik,  hogy magyar főnemes,  a szegények orvosa volt. Sebészként dolgozott, majd szemészként kilinikát rendezett be a körmendi kastélyban. A mélyen vallásos orvost már életében  szentként tisztelték,  szegény betegeit ingyen gyógyította. Rákban halt meg 1931-ben,  59 évesen.  II. János Pál pápa 2003-ban avatta  boldoggá.

Mit kell tudnunk a díjazottról, a díszpolgárról? Például azt,  hogy pannonhalmi gimnazistaként sokszor gyönyörködött a Kisalföldet kelet felöl lezáró Vértes lankáiban, és a tiszta időben jól látható móri horpadásban.  Akkor még nem gondolta, hogy a Vértes vonulatainak látványában és lankáinak ölelésében fogja leélni élete nagy részét.  A gimnáziumi évek elején  mérnöki álmokat dédelgetett, de az érettségi után a Pécsi Orvostudományi Egyetemre jelentkezett, s rögtön fel is vették. Internistaként Romhányi professzor intézetében dolgozott. A Száron született, Fehérvárhoz is ezer szállal kötődő Romhányi Györgyöt tanítványai istenítették, minden évben  megkoszorúzzák emléktábláját. Ilyenkor a magyar orvostársadalom krémje van jelen,  és emlékeznek  a pécsi aranykorra meg a magyar patológia egyik  atyjára, az orvossá lett nemzedékek  tudós tanárára. Pozsgai doktor is lelkesen beszél róla,  felkészültség, szerénység  és alázat dolgában  ő volt a példaképe.
-  A legbonyolultabb témákat egyszerűen,  pontosan, világossan tudta megfogalmazni.  Tőle tanultunk etikát, morált, s azt, hogy az embert a maga teljességében  kell  látni, vizsgálni, gyógyítani. Büszke  vagyok arra,  hogy Romhányi-díjat is kaptam - jegyzi meg, majd mesélni kezd. -  A móriak 1958-ban határozták el, hogy kórházat létesítenek. Igazgatója az a Tóth László lett, akit az egyetemről jól ismertem. Segíteni hívott, mert egyedül volt, és én mentem, vállaltam a  rossz körülményeket. A kórházat egy lepedőre felvarrt vöröskereszt jelezte,  lerobbant épületek,  gödrös,  sáros utak és egyszerű falusi házak fogadtak 1958-ban. No  meg a jövőre vonatkozó igéretes tervek, amelyek meg is valósultak.  Jó csapatot verbuváltunk,  családias légkörben,   Romhányi professzor szellemében tettük a dolgunkat,  s felépült a kórház. A 65 ágyas belgyógyászati osztálynak segéd-, majd alorvosa lettem, aztán adjunktus, főorvos, végül osztályvezető   sorolja.
1996-ban nyugdíjba vonult, ám azóta is dolgozik. Közösen idézzük meg azokat az évtizedeket, amikor sikk volt a móri kórház betegének lenni. Jó híre volt az orvosoknak, az ápoló személyzetnek. A családias légkör meg a szakmai háttér: az egyetemi  klinikákkal, a megyei és a győri kórházakkal ápolt jó kapcsolatok okán is sokan inkább Mórt választották.
- A települést bányák vették körül, sok bányász betegünk volt, s mivel ismertem  munkahelyi körülményeiket,  egészségi  állapotukat,  tiszteltem őket. Öt évig  képviseltem érdekeiket a Magyar Tudományos Akadémia bányászattal foglalkozó albizottságában - fűzte tovább a szót  a főorvos, aki nemcsak a kórház alakulásának volt szemtanúja és aktív formálója,  a település várossá alakulásának is, több ciklusban tanácstagként.  Mórinak vallja magát, hiszen 43 évig élt ott családjával.
 Ma a szülők fehérvári  kertes  házában telnek napjaik lányukkal, vejükkel és a szőke tündérrel,  unokájukkal. Élsportoló feleségét  szigorló orvosként  Marosvásárhelyen ismerte meg,  amikor ott vendégeskedtek, játszottak a fehérvári kosaras lányok. 1959-ben kötöttek életre szóló szövetséget. Felesége átképezte magát,   egészségügyi asszisztensként  ő is a kórházban dolgozott. Büszkék az poros fészekből szép várossá lett településre, gyakran látogatják rendezvényeit és a  móri barátokat.