Kifürkészték a katedrálisok titkait

A katedrálisok kialakulása a XII-XIII. századra vezethető vissza. A szó jelentése püspöki székhely temploma. Tulajdonképpen Szent Péter székéről kapta a nevét “cathedra Petri”, melyből kialakult a püspöki trón. A katedrálisok építészetileg a francia gótikához kötődnek, mely bizonyos értelmezés szerint a goetika szóból ered, mint mágikus művészet, a Fény és a Szellem művészete – olvasható a Kagylókürtben.

A székesegyház és a kereszt

A székesegyházak alaprajzai kereszt alakúak. A kereszt a tisztítótűz szimbóluma és Jézus megfeszítésének eszköze, amit az alaprajzba is belefoglaltak. A templom arányainak ilyesfajta megfogalmazása nagy hasonlóságot mutat például az ősi indiai templomok szerkesztési elveivel. Mindkét esetben ember alakot illesztettek az alaprajz formába, mintha az adott pozitúra határozná meg a templom alapjait. A hinduknál egy 9×9 négyszögből álló négyzet a kiinduló forma, míg a keresztény templomoknál a Mennyei Város ábrázolása az alap. A keresztény kultúrában Jézus testét tekintik a templomok ősképének, ahol az apszis a fej. Másrészről Krisztus a templom épületét hasonlította a hívők sokaságához, ahol a hívők, mint élő kövek szerepeltek.

A templomok alaprajzát az andráskereszthez hasonlóan formálták, méghozzá oly módon, hogy a kereszt szárainak metszéspontjában álljon az oltár, ami a hívek euforikus érzéseit fokozza.

A templom már a korakeresztény időkben is az Isten városa, ami jelentős eltérés a korábbi vallások koncepciójához képest. A rómaiak például lakhelyet építettek isteneiknek, mely nem volt nyilvános és így nem látogathatták a hívek. A zsinagóga imaház és kulturális találkozóhely volt, másutt a templom olyan szakrális terület, ahol jobban érzik az isteni jelenlétet, vagy meginvitálják a transzcendenst, de bármilyen megfogalmazást használjunk is, a templom és ezen belül az oltár, olyan pontja a világnak, ahol alsó és felső világ egy misztikus középpont körül találkozhat.

Mivel a templomok tájolása nyugat-kelet irányú, a kereszt szárai természetszerűleg észak-déli irányúak, azonosan az égi tengelyekkel. Ezt az ősi szokást a rómaiaktól vették át, ahol nemcsak a templomokat, hanem a városokat is így szerkesztették. Mindig törekedtek az égi rend megtartására itt a Földön is, így a felsőbb világ rendezettsége uralkodott a káoszra hajlamos anyagi szférán is. Titus Burckhardt szerint a hívő egy szakrális világ keletkezése révén kerül a látható világmindenség középpontjába, ugyanis az ég fő tengelyei itt metszik egymást. Jóllehet a mérhetetlenül tágas térnek mindenütt középpontja van, s a térbeli irányok a Föld valamennyi helyéről egyazon módon sugároznak szét az égboltozat mozdulatlan pontjai felé, mindazonáltal a mindenütt jelenvaló térbeli középpontnak a szakrális építészet azáltal mutatja fel a maga szellemi jelentését, hogy emlékeztet arra: a világ valódi középpontja ott van, ahol Isten az oltári áldozatban vagy az imádkozó szívében jelenvaló.

A templomok a szentélyt veszik körül, azt a helyet, ahol Ég és Föld egyesül.

Az építőművésznek, a festőnek és a szobrásznak ezt a nászt kell elősegítenie, és ehhez alakítják ki a teret.

Formaisága

A katedrálisok formailag a többhajós hosszházakból és a kupolás bazilikákból alakultak ki. A hosszanti szerkesztési forma az utat, a város egy részét szimbolizálja, s az átriumtól az apszisig vezet. Az átrium, a hosszház és a keresztház a keresztény út három fokozata, a megtisztulás, megvilágosodás és Istennel való egyesülés szimbóluma. A másik stílus, a bazilika-forma, ahol egy középpont köré emelt kupolás épület jeleníti meg az univerzumot.

Ez a stílus inkább a görög-keleti egyháznál honosodott meg és a legkiemelkedőbb alkotása a Hagia Sophia Konstantinápolyban. Igen gyorsan, öt év alatt építették fel 532-537 között. Alapmérete 96×66 méter, de később ezt meghosszabbították. Kupolájának átmérője 32.6 m, a belső nyitott tér 67.3x 32.6 m. Belső térszerkezete nagyon bonyolult így különleges misztikus hatást vált ki.

A bazilikákban Ég és Föld egymás fölé kerül.

A VI. században emelt római Szent Péter bazilikában például az apszis alatt található az altemplom az apostol síremlékével, éppen az oltár alatt, így vertikálisan jelenik meg a három világ.

A katedrálisok kialakulásával a két irányzat ötvöződött, tehát a hosszanti elrendezést kupolával fedték le, megőrizve mindkét szimbólum rendszert. Szerkezetileg egy négyszöget és a beleírható kört kellett összedolgozni, ami a kvadratikus keresztboltozat esetében nagy hasonlóságot mutat a mandalákkal és az ott található négy kapuval.

Bár keleten és nyugaton azonos formákat használtak, az értelmezés már nem volt egységes. A keresztény szimbolikában a négyszög a Mennyei Jeruzsálem másolata, a tökéletesség megvalósult formája, a kardinális erény. Ezzel szemben a bűn körbe-körbe fut. A mennyei Jeruzsálem a földi Paradicsom párja, az egyik az idők kezdetén a másik a végén áll. Ha az ember a kört az idő látható nyomának tekinti, akkor annak kimerevített formája a négyszög lesz. Ez a mennyei Jeruzsálem.

A keleti szimbolikában a kör tökéletes forma, utal ugyan a szamszárára, mégis inkább az egység, a teljesség képi megfogalmazása.

Ezt a benső, rejtett teljességet övezi és védelmezi a az anyagi világ négyszöge, az anyag szimbóluma.

A katedrálisok megépítésének alap mozdulata a keltelés, mikor kijelölik az épület meghatározó pontjait. Ezek a szerkesztési leírások egyformák Kínában, Indiában és Európában. Egy megfelelő magasságú rúddal adták meg a középpontot, mely köré egy olyan kört szerkesztettek, hogy azt a rúd árnyéka érintse napfelkeltekor és napnyugtakor. E két metszéspontból egyenlő sugarú köröket húzva kijelölhették a meridiánt, a meridián és a kör metszéspontjából két azonos átmérőjű kört húztak. Így a négy metszéspont adta a négyszöget.

Mint kardinális térrészlet és egyben az égi világ szimbóluma helyénvaló a díszítettség, az arany és más fémek illetve drágakövek használata. Az épület arányai az áhítat állapotába emelik a betérőt és lehetőséget adnak az elszakadásra a mindennapoktól.

A katedrális padlózatát rendszerint kikövezték vagy festett, ólmos mázzal borított agyaglapokkal, esetleg mozaikokkal burkolták, melyeken történeteket ábrázoltak. A belső tér megvilágítása a főhajó felső ablaksorain keresztül történt, melyet ólomkeretes festett képek díszítettek. Ez is fokozta a belső tér misztikus hatását.

A körfolyósok a szentély körbejárását teszik lehetővé, hiszen ez mindig lélektisztító hatású, akárcsak keleten.

A kapuk és az oszlopok szobrai az időtlenséget jelezték. Az itt megjelenő alakok emelték a hely szellemiségét, állandóságuk pedig biztonságot, megnyugvást adott.

A gótikus székesegyház

A gótikus székesegyházakra jellemző az átláthatóság, a felépítés vázszerűsége, a dimenziók hatalma. Égbetörő arányaival, finom vonalvezetésével, a könnyedséget és játékosságot fokozó arab-perzsa díszítőelemek felhasználásával szinte ellentmond a fizika nehézkedési elvének.

Maga a gótika olyan, mintha az anyag feletti győzelmét ünnepelné. Méltóságteljes, Isten és a szabadság felé törő, dinamikus. Ez főként a román stílus vaskossága után szembeötlő. A templomok tervezésénél a geometriában meglevő misztikát, az aranymetszést használták fel. Az apszis délkeleti tájolású, míg a homlokzat észak-nyugati és így a kereszthajó észak-kelet, dél-nyugat irányú. Az épületbe belépő hívő kelet felé halad előre. A Nap a különböző napszakoknak megfelelően süti körbe a nagy felületű, színes ablakokat, s fázisai idővel körforgássá rendeződnek. A rózsaablakoknak sajátos jelentésük volt. A hatágú ablakok Salamon pecsétjének formáját tükrözik. Az ilyen osztású ablakokat a mágusok csillagának, vagy keréknek (rota) nevezték. Ez az alkímia égetéshez szükséges jele is.

A templom alatt húzódik a kripta vagy altemplom. Formailag követi a felső szintet, de minden egyszerűbb, durvább, akárcsak az alsó világokban. Az ókeresztények idejében ez a terület a bujdosó hívőké volt, ám a gótika idejében már nem az élőké, hanem a halottak nyughelye lett. Csöndes, sötét, egyhangú, s mégis ezeken az alapokon nyugszik az egész templom.

A katedrálisok egy olyan korban jöttek létre, mely a misztikától volt hangos.

Akkortájt az emberek még benne éltek a csodák világában. A templomok építésénél a mesterek természetesen alkalmazták titokzatos tudásukat és az elkészült épületet, mint a legszentebb teret, megtöltötték szimbólumaikkal. Nagy jelentősége volt ennek, hiszen a tudás nagy része nem maradhatott fenn írásos anyagként, kőbe vésve mégis reánk maradt. A középkor vallási vitái és az egyház figyelme többnyire a könyvek felé terelődött, az építészet és szobrászat allegóriái sok mindent megőrzött számunkra.

Nézzük meg, mit jelent ez a Párizsi Notre Dame (Párizs, 1163 tájékán) esetében. A bejárati ajtónyílást kettéosztó faragott oszlop a középkori tudományok allegorikus ábrázolásának egész sorát kínálja. A templomtérrel szemben – a díszhelyen – az alkímiát jelképező női alak foglal helyet, homloka a felhőket éri. Trónon ül és baljában jogart tart – az uralkodás jelképe – , míg jobbjában két könyv van, az egyik csukva (ezotéria), a másik nyitva (exotéria). Térdei közé szorítva és mellkasának támasztva áll a kilencfokú létra – scala philosophorum – a türelem jelképe, amire a híveknek a hermetikus munka kilenc egymást követő művelete során szükségük van.(Fulcanelli)

A katedrálisok belső terében minden kis részletnek jelentősége van: a mértani arányoknak, az elhelyezkedésnek, a fény játékának, a színeknek. A templomok többségében megtalálható szent kutak például az élet forrását szimbolizálják, sokszor gyógyító hatást tulajdonítottak nekik. Maga a katedrális a teremtés szimbóluma. A szám és mérték a teremtés alapjainak számítottak, tehát visszafelé is bejárható az út. A templomok falait általában képek díszítették, de a gótika átrendezte a belső tereket és nem igen adott lehetőséget nagyobb falfelületek megfestésére. De az ablakokon, melyek itt amúgy is nagyobb jelentőséggel bírtak, mint a megelőző korokban, ott volt helye a képi világnak, ráadásul egy egészen extrém fényjáték kíséretében. A gótikus mesterek kedvenc formája volt a rózsaablak, ahol a geometria, a fény és a szimbolika találkozott.

A templom középponti része természetesen az oltár. A XII-XIII. századra még nem alakult ki teljes mértékben a katolikus egyház liturgiája, így az oltár funkcionálisan még rendelkezett némi szabadsággal. A görög-keleti hitéletben az ikonok szentsége sokkal erősebb, mint a nyugati egyháznál, így az oltár kialakítása is eltérő. A szentélynek a szertartás menetéhez kell igazodnia, és képviselnie kell azokat az alapértékeket, amit az egyház is vall.

A szertartás alatt valósággá válik a hívők számára a tanítás,

és minden művészi alkotásnak – a zenének, az éneknek, a képeknek és a szobroknak egyaránt – ezt kell támogatnia. Az oltárképek is ezt az érzést kell, hogy megerősítsék.

Így az épület valóban betöltötte egyetemes funkcióját, leképezte a mindenséget, közelebb hozta a szakrálist az egyénhez. Építészetileg, szimbológiailag és misztikus módon is mestermű, az elesett ember számára pedig menedékhely, azilum, ami oltalmat nyújt minden szerencsétlennek. Az égi valóság szárnyalása így találkozott a mindennapok nyomorúságával, az égbetörő katedrálisok mégis a jó örök érvényét hirdetik a rosszal szemben.

Katedrális (lat.) = dóm (fr.,ném.) – gótikus székesegyház, püspöki székhely temploma

Bazilika (gör.) – királyi, nyilvános csarnok

Scholae (gör.-lat.) – iskola; magáncsarnok

Apszis – épület végéhez csatolt kupolával fedett rész (titkos istentiszteletek helye az ókeresztény kultúrában)

Borítókép: Shutterstock