Ezek a parazitás sci-fik Önben is megmozgatnak valamit

A Nullahategy összeszedte a filmeket, amikben az univerzum legveszélyesebb élősködői az embert tekintik gazdatestnek.

A bizsergető (The Tingler, 1959)

A cikk szerint az LSD éledő kultuszának legfőbb problémáját jelentő bad trip-élmény első mozifilmes megjelenéseként számon tartott rémfilm egy megszállott patológus története, aki megpróbálja izolálni az emberi testben lezajló félelem fizikai megtestesülését: a harminc centis, százlábúszerű lény a nyakcsigolyákon tanyázik és kizárólag a sikoltás végez vele. Az írás felidézi, hogy a rendező William Castle annak idején számos ötlettel állt elő a nézők ijesztgetésére: hangszórókat helyezett el a mozikban, amelyek a bizsergető/borzongató közeledésére recsegni kezdtek, a finálé alatt mit sem sejtő valódi közönségét pedig a moziszékekbe szerelt elektromos kütyük áramütéseivel serkentette látványos visszacsatolásra.

Paraziták (Shivers, 1975)

David Cronenberg, a filmvilágban csak “vérbáróként” emlegetett kanadai rendező alacsony költségvetésű, véres jelenetektől hemzsegő filmjében egy mesterségesen létrehozott organizmus veszi be magát az előkelő társasház lakóinak testébe és szexmániás egyedekké változtatja őket. Az akkoriban szokatlanul bizarr filmet sokan puszta sokk-gyakorlatnak tartották, pedig a téma, amit feszegetett – az emberi elme és test törékeny integritásának kérdése – hosszú ideig mozgatta Cronenberg fantáziáját. A botrány hullámai elérték a kanadai parlamentet is, ahol a részben közpénzből forgatott alkotást a honatyák kidobott pénznek, pornográfiának minősítették, egy újság pedig azt írta: “látnod kell, mennyire rossz, elvégre fizettél érte”.

A dolog (The Thing, 1982)

John Carpenter klausztrofób biológiai paranoiahorrorja, az 1951-es Howard Hawks-film, a The Thing from Another World remake-je (pontosabban a közös irodalmi alapanyag, John W. Campbell Who Goes There? című regényének második filmadaptációja), a horror mesterének több kultikussá nemesedett alkotásához hasonlóan eltaknyolt a bemutató idején. Az összeállítás szerzője szerint erre egyszerű a magyarázat: a forgalmazó az E.T. bemutatója után két hétre időzítette a premiert, az űrteknős földi kalandjai pedig a szakmát és a közönséget is jobban érdekelték az antarktiszi kutatóállomáson elszabadult testmásoló létforma rakoncátlankodásánál. Kurt Russell előtt a stúdió próbálta megnyerni Nick Nolte-t, Jeff Bridges-t és Clint Eastwoodot is a főszerepre, de nem vállalták, Donald Pleasence és Lee van Cleef pedig egyéb teendőik miatt nem értek rá, pedig Russellhez hasonlóan imádtak Carpenterrel dolgozni.

A rejtőzködő (The Hidden, 1987)

A nyolcvanas évek egyik méltatlanul elfeledett trash gyöngyszeme, egy rengeteg menő akciójelenettel és korabeli könnyűzenével felspécizett, jól stukturált, sodró lendületű sci-fi-akciófilm, csipet humorral és horrorral fűszerezve – mutat rá a cikk. A főgenyó – mi más, mint – egy nyálkás földönkívüli parazita, amely testről testre járva végez véres ámokfutást egy amerikai nagyvárosban, a zsaruk pedig nem értik, hogyan válhatnak tisztes állampolgárok minden átmenet nélkül golyóálló rablógyilkosokká. Az üggyel megbízott nyomozó (Michael Nouri) is tehetetlen, szerencsére még időben kap segítséget: Kyle MacLahlan a fura társ karakterében alkotja meg Twin Peaks őrangyala, Cooper-ügynök előképét. A nagyvárosi buddy-cop filmek, az idegen inváziós sci-fik és a Terminátor szerencsés ötvözeteként Jack Sholder alkotása (ismert Gyilkos az űrből címen is) olyan filmek forgatókönyveit inspirálta, mint Dolph Lundgren 1990-es Dark Angele, az Alien Nation vagy a Men In Black. Őrülten szimpatikus húzása a filmnek, hogy az élősködőinváziós alkotásokkal ellentétben a főkolompos nem törekszik a Föld leigázására vagy a lakosság minőségi cseréjére, csupán elemi ösztönei és vágyai vezérlik: gyilkolni, pusztítani, őrjöngeni kíván.

A parazita (The Puppet Masters, 1994)

Idegen élősködők, a tőrfarkú rák meg a Prometheus mutáns csúszómászójának szerelemgyermekére emlékeztető rájaszerű ocsmányságok fészkelik be magukat az Ambrose nevű iowai kisvárosba, amelynek lakóit megszállva lassan átveszik az irányítást. Gyors szaporodásuk az emberiség egészét veszélyezteti, de hőseink – apa és fia, Andrew és Sam Nivens kormányzati ügynökök, valamint NASA-s kolléganőjük – mindent megtesznek, hogy megmentsék a világot. Heinlein másik filmvászonra adaptált munkájával, a Csillagközi invázióval ellentétben A parazita sajnos nem lett túl jó film, ami elsősorban a béna, olcsó és kiszámítható finálénak meg a mindig nagyszerű Donald Sutherland árnyékából kilépni képtelen Eric Thal és Julie Warner antipatikus karaktereinek és erőtlen játékának köszönhető.

Slither – Féltél már nevetve? (Slither, 2006)

Egy meteoritmaradvány közelében a házasságtörésre készülő Grant (Michael Rooker) és alkalmi szeretője Brenda (Elizabeth Banks) nyálkás trutymóba botlik, amelyből kicuppan egy féregszerű förtelem és beeszi magát a férfi mellkasába. Az egykori üzletember rohamosan alakul át vérszomjas mocsári orkká, majd polipszerű masszalénnyé, amely meglehetősen unortodox módon teherbe ejtve a hombárnyivá püffedő Brendát nekilát, hogy az álmos kisvárosra szabadítsa földönkívüli piócaseregét. James Gunn, A galaxis őrzői rendezőjének első mozivíziója nem túl visszafogottan tálalja a bizarr gusztustalanságokat, de a raklapnyi humor és a részletesen kidolgozott trükkök majdhogynem a Hullajó magasságába emelik ezt a szórakoztató horrorvígjátékot. Ugyanakkor – teszi hozzá a cikk írója – ennek a műfaji hibridnek egyszerre kell borzongatónak és viccesnek lennie ahhoz, hogy teljes hatásfokkal működjön, és noha a ’86-os Night of the Creeps, az Alien, az Evil Dead-filmek vagy A dolog örökbecsű jeleneteinek megidézéséért természetesen jár a csoki, a feszültségkeltés beáldozása a poénkodás oltárán nem segítette elő a kultstátusz megugrását. Az újfent elkövetett bugris magyar alcímért pedig nincs bocsánat.

Invázió (The Invasion, 2007)

Nicole Kidman és Daniel Craig sem tudta megmenteni a filmet, amely kezdeti munkafázisában az 1956-os, Jack Finney azonos című regénye alapján készült A testrablók támadását vette alapul. A noir beütésű korai sci-fi horror klasszikusból három feldolgozás is készült (az Invázió utolsó a sorban): 1978-ban Donald Sutherland és Leonard Nimoy játékával és Philip Kaufman rendezésében, majd 1993-ban Abel Ferrara rendezésében mások között Forest Whitakerrel és Gabrielle Anwarral. Oliver Hirschbiegel német rendező hollywoodi debütálását felülbírálta a Warner Bros., a kész produkciót a Mátrix-trilógia alkotói, a Wachowski fivérek nővérek helyenként átírták, James McTeigue rendező vezényletével pedig utófelvételek készültek. Az átírt történet szerint egy űrsikló rejtélyes módon a Földbe csapódik és a roncs belsejéből idegen vírus kezdi szedni áldozatait. Egy washingtoni pszichiáter és kollégája felfedezik, hogy a fertőzötteket a REM-alvásszakaszkor kibocsátott hormonok fordítják ki emberi mivoltukból. Ahogy a vírus terjed, egyre kevesebb megbízható ember marad, az álmossággal küszködve Carol a fiát kutatja, aki talán a választ jelenti az invázió megfékezésére.

Men in Black – Sötét zsaruk (Men in Black, 1997)

Bár Quentin Tarantino neve is szóba került, de miután mások mellett ő is nemet mondott, a producer Steven Spielberg végül Barry Sonnenfeldet bízta meg a rendezéssel, mivel odavoltak az Addams Family humoráért. Lowell Cunningham és Sandy Carruthers képregényszériájában az ügynökök mindenféle paranormális tevékenységet ügykezelnek a kísértetektől kezdve a démonokig. A két folytatást is megért filmben csak az űrlényekre fókuszálnak a feketeruhások (Tommy Lee Jones és Will Smith karakterei), és kevésbé szívtelenek, valamint mindketten fehérek. Edgar, a Bogár (vagyis a földi landolása helyszínén megnyúzott farmer bőrét felöltő intergalaktikus terrorista) szerepét alakító Vincent D’Onorfio térd- és bokarögzítőket viselt a forgatáson, így sikerült előadnia élete legmókásabb, egyben legfenyegetőbb figurájának darabos járását. Az Acéllövedék Pyle közlegénye rovaros természetfilmek nézésével készült a szerepére, és fél napjába került telt, míg a sminkesek átalakították. A forgatás érdekességei közül az egyik, hogy az állatszereplőkkel való bánásmódot szigorúan felügyelte egy állatvédő szervezet, ami nem csak a filmben kulcsszerepet játszó macskára vonatkozott, hanem a csótányokra is. Így a jelenetben, amelyben J csótányokat tapos el, Will Smith valójában mustárral töltött kis zacskókat végez ki.

Borítókép: Will Smith a Men in Black című filmben. Forrás: AFP / Amblin Entertainment / Parkes+Ma / Collection ChristopheL