Az első melegvérű hal öt faját is azonosították

A Karen Underkoffler vezette kutatócsoport a Zootaxa tudományos folyóirat legfrissebb számában írta le a nagy mélységben élő és az éttermekben egyre kedveltebb hal öt azonosított faját, a már ismert Lampris guttatuson kívül három újonnan felfedezett fajt, és egy ötödiket, amelyet az eddiginél pontosabban körülírtak.

Az amerikai Országos Oceanográfiai és Légköri Hivatal (NOAA) kutatói Underkofflerrel az élen azután kezdték összehasonlítani a világszerte kifogott tündöklőhalakat, hogy egy honolului halárverésen egy vevő felfigyelt arra, hogy az egyik példánynak szokatlanul nagy a szeme.

A kutatók Lampris-mintákat kértek múzeumoktól, kikötőktől, halásztársaságoktól szerte a világban, és az 1700-as évekig visszamenőleg tanulmányozták a szakirodalmat. Underkoffler még Monacóba is elutazott egyetlen példány tanulmányozása céljából.

A kutatások, köztük a genetikai elemzések végül kiderítették, hogy

a világ különböző részein honos tündöklőhalak nem egyetlen fajt alkotnak,

nemcsak látszólag különböznek egymástól, hanem ténylegesen is önálló fajt képeznek.

A kutatók szerint felfedezésük azért fontos, mert a különböző fajok ismeretével elejét lehet venni a túlhalászásnak. Bár célzottan, „nagyüzemileg” nem halásszák a tündöklőhalat, azok egyedei olykor fennakadnak a tonhal- vagy kardhalhalászok hálóin, és sporthorgászok is szívesen pecáznak a színpompás mélytengeri halakra.

A világszerte elterjedt faj színei feltűnően szépek:

a 90 kilogrammos, ovális, oldalról erősen „ellapított” halak vöröses színű testfelületét fehér pettyek tarkítják, uszonyaik élénkpiros színben ragyognak.

Az autókerék nagyságú hal 50-400 méteres mélységben él.

A tündöklőhalak testhőmérséklete körülbelül 5 Celsius-fokkal magasabb, mint a környezetüké, ahol épp tartózkodnak.

Szárnyszerű melluszonyaik állandó mozgásával képesek a hőtermelésre,

emellett kopoltyúik egyedülálló felépítése minimalizálja a hőveszteséget.

Az erek, amelyek a felmelegített vért szállítják a kopoltyúkba, nemcsak a szén-dioxidot „adják le”, hanem egyúttal a hal törzsébe irányuló, oxigénnel feldúsított, hideg vért is felmelegítik. A kopoltyúkat körülvevő zsírszövet „szigetelőanyagként” funkcionál, csökkentve a hőleadást.

A melegvérűektől, például az emlősöktől vagy a madaraktól eltérően – melyeknek szervezete hőt termel, s a környezettől függetlenül képes fenntartani az állandó testhőmérsékletet – a hidegvérűek, köztük a kétéltűek, a hüllők vagy a halak többségének testhőmérséklete a környezet hőmérsékletével együtt változik.

A tonhal és némely cápafaj egyedei is képesek felmelegíteni testük bizonyos részeit, hogy sikeresebben vadászhassanak a mélyebb és hidegebb vizekben, de rendszeres időközönként kénytelenek a felszíni rétegekbe emelkedni, hogy megóvják létfontosságú szerveiket, így a szívüket a hideg károsító hatásától.

A melegvérűség előnyöket biztosít a tündöklőhal számára. Míg más mélytengeri halfajok lomhák, és a sötét, zavaros vízben meglapulva lesnek a zsákmányra, a Lampris igazi ragadozó:

a melegvérűségnek köszönhetően gyorsan reagál, jobbak az agyi és látási funkciói, nagy távolságok megtételére képes.

A tündöklőhal egyre népszerűbb fogás a hawaii éttermekben, de másutt is terjedőben van. A NOAA adatai szerint míg a 2000 előtti években mindössze évi néhány ezer dollár értékben fogtak ki tündöklőhalat kereskedelmi célból, 2016-ban a zsákmány már elérte a 3,2 millió dollárt. A hawaii halászati szövetség adatai szerint 2015-ben csaknem 30 ezer tündöklőhal akadt bele a tonhal- és kardhalhalászhajók hálóiba.

Borítókép: Pixnio